Két kiállítás képei… - P. Vértesaljai László kiállítás-olvasata

Róma az idei nyárra nem jeles művészek előtt tiszteleg, hanem két nagy kultúrát idéz meg, egy időben, két színhelyen. A Palazzo Venezia a Város közepén a világ egyik legősibb kultúráját eleveníti fel „A kínai birodalom kincsei” címmel, míg a másik a Scuderie del Quirinale-ban, a köztársasági elnöki palotával szemben „Az iszlám kultúra művészete” mottóval egy világvallás alkotóerejét tárja a látogató elé.

Pusztán csak plakátok láttán, a kiállítások meglátogatása előtt feltűnt azok egybeesése. Egyik sem magánkezdeményezés, hanem az olasz főváros önkormányzata rendezte mindkettőt, bizonyára jól meghatározott céllal.

Kelet, Oriente kerül előtérbe, mely egykor a „mesés” jelzőt hordozta a nyugati ember számára. Ma ez a jelző megszűnt, helyébe durva minősítések léptek. A szóra, „Kína és Iszlám”, világszerte, de itt, Rómában is nagyon vegyes, többnyire felületes elutasítás, fenntartás születik meg az olasz átlagemberben. Ha a Távol-keleti „Kína” kerül szóba, akkor annak iszonyatos mennyiségű árudömpingje jut eszünkbe. Nem akarok illúzióromboló lenni, de a Szent Péter bazilika közelében vásárolt vallásos képek és egyéb kegyszerek mára már kizárólagos szállítója: Kína. Szent Pio atya, Szent II. János Pál pápa és a többi szent: „Made in China” gyártmányok, rendesen és büszkén felcímkézve. A kínaiak jelenléte, főként Milánóban, észrevétlenül, de mérhetetlen gyorsasággal erősödik. Marco Polo és Matteo Ricci népe tart a bóvlitól, a hazai kisipar megszűnésétől és ezért idegenkedik tőlük.

Az „Iszlám” szóra, ami első hallásra a Közel-Kelettel asszociál, még érzékenyebbek az olaszok. Nagyon közel vannak Lampedusahoz a líbiai partok, az embercsempészek rozzant bárkái naponta szállítják ide a menekülteket, és az egész világ ismeri a partraszállásaik drámai történeteit. Azért az olaszok többsége máig befogadja őket, mert ennek a félszigetnek egyik legnagyobb kulturális, pontosabban szólok, civilizációs öröksége éppen a befogadás, a római impérium és a kereszténység kétezer-éves hagyatékaként.

Világos a kiállítások rendezői szándéka: a háborús konfliktusokkal terhes mai világban, aminek napjainkban legnagyobb problémája az „ellenőrizhetetlenné vált globalizált migrálás”, sürgető feladat a „mélységi ismeret”, szemben azzal a felületesen mediatizált mai információdömpinggel, ahol néha országok, világrészek sorsáról, vagy legalábbis megítélésről egyetlen jól körbejáratott fénykép elegendő.

Félelem járja át ma nemcsak Európát, hanem az egész világot. Jó része ennek az ismeretlentől való félelem. A mai domináns digitális képi kultúra fényképeket közöl, melyek szó szerint véve „felületiek” , hiszen a látható külsőt érintik, de nagyobb részt „felületesek” is. Egy kép még nem a valóság. Legalábbis nem az egész valóság. Egy kép az egy kép. Igaz és hiszem, hogy a zseni, a jó fotós egy képbe is tudja sűríteni az egészet. De sajnos nem ezek a fotók forognak közkézen, pontosabban mobilkézen.  

Amikor beléptem a Scuderie iszlám művészet kiállítására, akkor mérőónt vettem a kezembe és a kezdetekig, a hetedik századik engedtem a zsinórt. Könnyen megtehettem,  mert a világ leggazdagabb iszlám gyűjteményéből, a kuwaiti al-Sabah kollekciójából érkezett a 350 darabból álló páratlan kiállítási anyag. Mindenekelőtt szőnyegek, textilek, aztán kéziratok, pergamenek, üveg- és porcelánedények, faragott építészeti ornamentika, színpompás majolikák, selyemre festett udvari jelenetek, anatómiai ábrázolások, súlyos drágakövektől csillogó ékszerek és míves szablyák, mind-mind arról beszéltek, hogy az iszlám, közel másfél-évezredes története alatt hatalmas kultúrát teremtett.

Hosszasan elidőztem az egyik szultán üvegdarabokból álló sakkfigurái előtt. A távolabbi Kína találta fel a sakkjátékot és Európába arab közvetítéssel érkezett. Az iszlám sok mindent közvetített, számos szellemi kincset hozott át Európába. Az egyiptomi-görög orvostudományt, a görög filozófiának az európai népvándorlás kora alatt elveszett kincseit, legyen elég csak Arisztotelészre gondolni. Nélküle nincs skolasztika, és akkor hiányzik Aquinoi Szent Tamás is.

A legnagyobb élményem a nonfiguratív arab művészeti ábrázolás mélységi megsejtése. Noha nem tiltott az iszlámban az élőlény formai ábrázolása, hacsak nem a mecsetekben és a Korán szövegei mellett, de azért az egész iszlámot át- és átjárja a virág, növény valamint geometrikus motívumokon, valamint az arab betűkön alapuló díszítőstílus. Az építészetben ez különösen a hullámvonalas arabeszkekben tükröződik. Az iszlámnak valójában egyetlen dogmája van, hogy Allah az egyetlen, rajta kívül nincs más isten és ezt az egy hittételt ismétli megszámlálhatatlanul. Pontosan ez jellemző az iszlám teológia és spiritualitás mellett a képzőművészetre, de főleg az építészetre: megszámlálhatatlanul sokszor ismétel. Ez ismétlés ritmikus, hullámzó, olyan mint a tenger hullámai, de még inkább, mint a sivatag szélfútta és szélrajzolta dűnéi. Megértettem, amit a keresztény-Nyugat képpel mond el, s elég hozzá akár egy figura is, addig azt az iszlám-Kelet arabeszkek végtelen, hullámzó sorával fejezi ki. A nyugati kultúra a pillanatot ragadja meg, az iszlám a folyamatot, a láncolatot nézi. Mindkettő igaz rátekintés!   

A Palazzo Venezia a „kínai császárbirodalom kincseiből” merít, igaz csak egy szeletben, a Han és a Tang dinasztiák idejében, a Krisztus előtti 206-tól a Krisztus utáni 907-ig. Kiszámolom: Te jó Ég, hiszen ez a szelet pontosan 1101 év. Magyarország története. Nyelek egy nagyot, mert érzem az idő huzatát!

A kínai kiállítás első tárgya pontosan olyan, mint egy római átrium. Időben is a Krisztus utáni első századból való a szürke kerámia ház, kicsiben, makettként. Jellemző ez rájuk: főként kerámiából, akár az éppen itt feltalált porcelánból, kicsiben elkészítik a valóságot. Modellálnak. Ahogy a bonsai egy kicsi nagy-fa, úgy ezek a házak, ólom és kerámiakatonák, lovak, sárkányok, mind-mind emberkéz-nagyságban megformálva, az ember előtt befogadható, egy tekintettel, összefüggéseiben látható. Az a kínai ház, nyilván semmi köze a római átriumhoz, csak éppen örömteli, hogy ugyanazt a logikát, életfilozófiát találták meg, hogy a négyszögletes ház-együttes építményei befelé fordulnak, egy közös belső átriumra néznek és így az ott élőket, életük minden mozzanatával  egyetlen szerves egységbe foglalja ez az architektúra. Mai szóval azt mondanám, családbarát.

Megdöbbentő a mi európai egyoldalú felfogásunk komplementereként, kiegészítőjeként szemlélni a kínai kultúrát. Ők is barbárnak hívták a nem kínait, rendesen le is nézték, de nyitottak voltak a találkozásra, például ahogy a konfucionista császári udvar megnyílt a buddhista vallás és kultúra előtt. Még Krisztus idejében, 29-ben alapították Luoyang császárvárosban azt a kollégiumot, mai szóval egyetemet, mely háromszáz éven át működött és fénykorában, a negyedik században 30.000 diákot számlált. A kínai kiállítás bemutatja a porcelánkultúra kialakulását és bemutatja a kínai selyemút létrejöttét. Érdekes az egyik utalás a hunokra: a nyugati uralkodók a kínai császár segítségét kérték, hogy együtt verjék le a hunok seregeit.

Amit a felületen ma, felületesen, előítéletesen látunk, az szorongással tölt el bennünket és védekező magatartásba sodor. Eredménye az elutasítás. A mélységi ismeret, főként a kultúra révén, közel hozza a távolit, emberarcúvá válik, szerethetővé és érthetővé lesz. Joggal várom, hogy ami kínai és ami iszlám, legyen olyan, mint annak a legjobb formája, abból nőjön ki.

Hiszem, hogy az ő rátekintésük tőlünk is ezt várja, valami eredendő folytonosságunkat a háromezer-éves görög és kétezer-éves keresztény kultúrával. A gyökér a mélyben összeköt bennünket, egyetlen nagy család vagyunk. Emberek.

(vl)