2015-09-10 10:51:00

Fordulópont: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra


Vasárnapi szakaszunk Márk evangéliumának jól ismert fordulópontja. Isten országának meghirdetése után Jézus megkérdezi a tanítványoktól, hogy kinek tartják őt. A kérdés nyilván arról is szól, hogyan látják szerepét, „címét” az Isten országában, de jellemzi Jézus és a tanítványok kapcsolatának jövőjét is. Ha megismerték mesterüket, vajon szeretik-e is őt? Vajon a személyes kapcsolatból hogyan tudnak majd továbblépni, hogyan tudják ezt a kapcsolatot mások számára is gyümölcsözővé tenni?

Az evangélium első fele az ország kezdeteit ábrázolja, s a tanítványokkal együtt mintegy arról kérdez minket is, felismerjük-e Isten jelenlétét, Jézus működését az élet csodáiban. Ki tudjuk-e mondani a jóság, a szépség, az igazság láttán, hogy Jézus a Krisztus, hogy ő az Isten felkentje, hatalommal és Lélekkel telt küldötte. De a történetnek ezzel még nincs vége. A hit útja a személyes hitvallás után is folytatódik.

Szakaszunk tanúsága szerint Jézus fizikai értelemben is új utat kezd. Fülöp Cezáreája, vagyis a Fülöp negyedes fejedelem által a császár tiszteletére épített város a szentföld északi csücskében van. Jézus ettől fogva délnek, dél-nyugatnak tart majd, hogy Jeruzsálembe érkezzen. Jézus nem a császári diadalmenetek módjára érkezik majd Izrael fővárosába. Másféle, de nagyon is valóságos hatalmat képvisel. Meg kell halnia, hogy az élet győzelmet arathasson a halálon. El fogják őt árulni, hogy hűséges szeretete nyilvánvaló legyen.

Merre, kihez fordul Jézus? Először is a tanítványokhoz. Kiválasztotta őket, bevonta őket csodáiba, belépett az életükbe, a házukba, meghívta őket, hogy vele legyenek és kövessék őt, sőt folytassák művét. A csodák láttán megszületik egy újabb csoda, a tanítványok hitvallása, amelyet Péter fogalmaz meg. Jézus hallgatást parancsol neki és a többieknek, ahogy gyógyításai után tette. A hitvallás maga is egyfajta csoda, személyes ajándék, amely a külvilág számára a maga teljességében még érthetetlen. Ha nem ismerjük Jézus útjának végét, félreérthetjük magas méltóságát is.

Kihez fordul tehát Jézus? Péter félrevonja, titokban szemrehányást tesz neki, de ő visszafordul a többiekhez, előbb a tanítványokhoz, azután az egész néphez. Mert Péter kísértése, hogy a szenvedést tagadja és elkerülje, mindannyiunkat érint. Mert egy-egy erélyes szó, fájdalmas veszteség vagy nehéz élet-lecke kapcsán mindannyiunknak el kell gondolkoznunk azon, hogy Jézust követjük, a valóságot tiszteljük-e még, vagy csendesen a mindent jobban tudók táborához csatlakoztunk.

Amikor Jézus erélyesen rászól Péterre, voltaképpen visszaküldi a tanítvány helyére, a mester mögé. A „távozz tőlem” kifejezés szó szerint „menj mögém” lenne, ahogy az a tanítványok meghívásának pillanatában hangzott (1,17). Ami ezután következik, a látszólagos kudarc, a saját nép és az idegenek gyűlölködése, Jézus részéről éppen az Isten szeretetével, illetve szenvedő emberrel megőrzött egység bizonyítéka.

Gyakran úgy érezzük, hogy a szenvedések és nehézségek a kudarc jelei, s hogy ha minden rendben volna, semminek sem szabadna fájni. Egy ideig úgy tűnik, az evangélium arról szól, hogy Isten minden nehézséget elűz az életünkből. De ha egyszer csak ránk borul az életünk? Ha váratlanul képtelenek vagyunk könnyíteni mások terhein, sőt a sajátunkat is alig-alig vagyunk képesek elhordozni? Talán olyankor érkeztünk életünk evangéliumának második szakaszához. Elveszítjük az életünket, és mégsem élünk hiába. A mester, aki eddig hatalmával kápráztatott el, ilyenkor is előttünk jár, s a felfedezett hit mécses, remény a sötétben.








All the contents on this site are copyrighted ©.