A szegénység ajándéka: Martos atya elmélkedése az évk. 28. vasárnapra

Van néhány evangéliumi szakasz, amelyiket szívesen újraírnék. Nem az egészet, csak a befejezést, talán. Ilyen az irgalmas atya, illetve az idősebb testvér között zajló beszélgetés, amely a tékozló fiú történetét zárja: de szép is lenne, ha kiderülne, hogy a makacs, sértődött testvér később meggondolta magát, és mégis bement az ünnepre! És ilyen ez a másik történet is, amelyet vasárnap hallunk Jézusról meg a gazdag emberről, aki itt, az evangéliumban ahelyett, hogy követné Jézust, leverten távozik, „mert nagy vagyona volt”. Lehet-e még boldog ez az ember, ha leverten távozik? Élvezhet-e még igazán vagyont, biztonságot, gazdagságot, ha egyszer kisütött fölötte egy másik nap, ha egyszer már valóban kitisztult a szíve, és rádöbbent, hogy hova, kihez kellene csatlakoznia? – És ha minderre nemmel kell válaszolni, vagyis, ha igaz, hogy az ember, ha a legszebbel és legteljesebbel találkozik, többé képtelen kevesebbel is beérni, hát miért ne volna elképzelhető, hogy „második esélyt” kapjon, hogy később még egyszer utána rohanjon Jézusnak, hogy talán késve, messziről újra leboruljon, valahol a keresztnél bámészkodó tömeg utolsó sorában, és ott végre mindent fölajánljon, mindent letegyen, mindenről lemondjon, és mindent újra megkapjon …?

Újraírni, persze, a saját történetünket, saját döntéseinket kellene igazán. Saját vágyainkat gazdagságra, biztonságra. Márk már csak azért sem mondja tovább a gazdag ember történetét, mert ennek valamiképp a tanítványok életében kell befejeződnie. A félbeszakadt beszélgetés emberünk és Jézus között a tanítványok döbbenetével folytatódik – „Hát akkor ki üdvözül? Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” – Ez viszont azt is jelenti: ennek a „mégis” hazatalálásnak, ennek a mégis beleegyezésnek, amely itt és most kimondatlan marad, valamiképpen bennünk, mai tanítványokban kell megszületnie.

Olyan szépen indul ez a találkozás! Ez az ember leborul Jézus előtt, vagyis megadja neki a legnagyobb, szinte csak Istennek kijáró tiszteletet, ráadásul lényeges kérdést tesz fel neki: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válasza józan, kissé mintha próbára is akarná tenni a kérdezőt. Első mondatával – „senki sem jó, csak az Isten” – talán rejtvényt is ad neki, azt fürkészi, véletlen-e a leborulás, vagy ez az ember megsejtett valamit az ő isteni méltóságából. A második pedig – „tartsd meg a parancsokat” – az élet, a valóság komolyan vételére biztat. A rendezett élet általában jó előkészület arra, hogy valami nagyszerű szülessék bennünk, mint ebben az emberben a vágy valami többre. Volt abban az emberben valami a gyermek nyitottságából, amelyet Jézus nemrég dicsért az evangéliumban (vö. Mk 9,37; 10,15). Megvolt benne nemcsak a parancsok iránti elkötelezettség, hanem az a nyitottság is, amely kérdezni, keresni, sőt leborulni tanít. Talán ezért kedveli meg Jézus. Talán ezért osztja meg vele saját szegénységének titkát is: „add el, amid van… aztán gyere, és kövess engem!”

Olyan szépen indult! Emberileg nézve minden megvolt ahhoz, hogy szép legyen a befejezés is! Hát akkor? – Jézus egyfelől komolyan figyelmeztet: ha a gazdagság nem eszköz, hanem cél, könnyen súlyos teherré válik. Int a zsoltáros is: „Ha vagyonotok gyarapszik, szívetek hozzá ne tapadjon!” Másfelől, az evangélium mindig visszatérít a kegyelem valóságához: az igazi szegénység, az igazi belső szabadság Jézus követésére kegyelem, Isten ajándéka. Isten addig hívogat minket, amíg egyszer csak igent mondunk. Neki még ez is lehetséges…