2015-10-13 13:41:00

A valóság gyógyít: Martos atya elmélkedése az évk. 29. vasárnapra


Márk az egyház ősi hagyománya szerint Péter apostol elbeszélése alapján írta meg evangéliumát, örömhírét Jézus útjáról. Az elbeszélés szerzője ugyan nem mutatkozik be, és hasonlóképpen forrását sem jelöli meg, annyi azonban bizonyos, hogy rendkívül életszerűen mutatja be Jézus első tanítványainak közösségét. Pétertől hallotta, vagy valaki mástól? Mondataiban élettapasztalata és Jézusról szerzett ismerete, iránta és az egyház közössége iránt érzett szeretete sűrűsödik össze. Különösen az evangélium első részében, a galileai eseményekkel kapcsolatban fordul elő, hogy egy-egy mondatban összegzi, milyen sokat tanít, gyógyít Jézus, és mennyi ördögöt űz ki (vö. Mk 1,39; 3,7-12; 6,6b; 6,53-56), de az összefoglalókat hamar felváltják a rövid, de részletgazdag történetek, amelyekben valószerű, hús-vér embereket látunk és hallunk, akik éppoly esendőek, mint bárki más, talán mint mi magunk is, és akiknek egyetlen, nagy szerencséje, hogy Mesterük, Jézus, nem mond le róluk.

Ez a Jézus türelmesen meghallgatja tanítványait, amikor hozzá fordulnak, és maga köré gyűjti mindet, amikor közösségüket irigység és versengés osztaná meg. Az ördögűző és gyógyító, akinek a ruhája szegélyét is elkapdosták az emberek, hogy meggyógyuljanak, most a jelenlétével, a meghallgatásával nevelgeti, gyógyítgatja a tizenkettőt lelki bajaiból, a hír és dicsőség utáni vágyakozásból, a versengés és hatalmaskodás jól elsajátított, szinte vérükké vált szemléletéből. Vasárnapi szakaszunkban ez történik: Jakab és János, Zebedeus fiai (vö. Mk 1,16-20; 5,21köv; 9,2köv; ApCsel 12,2) Jézushoz mennek, és kijelentik, hogy országában jobbján és balján szeretnének ülni. Amikor pedig a többiek meghallják, miről van szó, és neheztelni kezdenek az előbbi kettőre, Jézus beszél a lelkükre: „ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!”

Hogyan gyógyít az Úr? Két gyógyszere van: a valóság, illetve saját jó példája. A valóság az, hogy a testvérpár nem tudja, mit kér, vagyis nem tudja, hogy Jézus keresztsége itt azt jelenti, neki a halál vizeiben kell elmerülnie (vö. Zsolt 69,2-3). És bár a kehely, amelyet kiürít, az új ország örömében való osztozás jelképe is, annakelőtte az emberiség méregpohara, a hálátlanság cseppjeiből gyűjtögetett ital, és csak így: a szabadon vállalt megváltó szeretet jelképe (vö. Jer 25,15-29; Mk 14,36 stb.). Jézus maga is alázatosnak bizonyul. A valóság az, hogy ebben a kérdésben, ki üljön mellette jobb és balfelől, nem ő dönt, hanem az Atya. Aki igazán alázatos emberrel találkozik, talán ráeszmél, mi lenne az ő nagyravágyásának gyógyszere, egyben boldogságának kulcsa is.

Ebben a történetben feltárul valami Isten „alázatából”. Jézus úgy szereti tanítványait, hogy nem fordul el, nem hagyja ott őket feszengő, egymást méregető dühükben, hanem odahívja őket, leül közibük, vagyis újra komolyan foglalkozik velük. Azzal gyógyítja figyelmüket, hogy másokra irányítja. Műve egyszeri és megismételhetetlen: ő olyan tökéletesen lett mindenki szolgája, hogy áldozata mindenkinek üdvösséget szerzett. Azok számára, akik ismerik és felismerik, viselkedése ugyanakkor példa is: a szeretet mértéke, utolérhetetlen, mégis vágyott teljessége.

Ahogy mondtuk, az ősegyház Péter tanúságtételét sejtette Márk örömhírében. Aki közelről látta és ismerte az első közösséget, megállhatott volna emberi hibáiknál. Vajon ma, „közöttünk”, másként van? Mi, mai „bennfentesek” is gyakran csapódunk hol a jószándékú, de kissé beképzelt vetélkedőkhöz, hol meg azokhoz, akik rajtuk botránkoznak. A valóság gyógyít. Jézus valósága, aki irgalmas, ezért időt ad nekünk, sőt időt szán ránk. És gyógyít mindazon emberek és helyzetek valósága is, amelyekben megmaradunk, ahol kitartunk, s a szolgálatban megtaláljuk igazi hivatásunkat.








All the contents on this site are copyrighted ©.