Porfelhőben, út szélén – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

Sokszor igyekeztem már elképzelni a vasárnapi evangélium jelenetét: a kisebb porfelhőt kavaró tömeget Jerikó határában, amint a pálmák városából, Jerikó oázisából Jeruzsálem felé veszi útját a homoksárga Judeai sivatagon át. A lelkes kis csapat, az érdeklődők, valahol középtájon pedig az elgondolkodó, vagy éppen beszélgető Jézus, amint nekiindulnak a zarándoklat utolsó szakaszának, fel a manapság Wadi Queltnek nevezett meredek vízmosás felé. Azt a derűs, zajos hangulatot élem át szinte, amely talán másnap, a városba való megérkezéskor, virágvasárnap remegett a levegőben. „Áldott, aki jön az Úr nevében!” (vö. Mk 11,10; Zsolt 118,26). Szívesen lennék gyermek, aki ott szaladgál, vagy akárki, talán az utolsók között is, csak hadd legyek része ennek az ünnepi, örömteli sokaságnak.

Látom magam előtt mindezt? Van hozzá élénk fantáziám? Láttam filmen a pusztát, a sivatag szélén a várost, a zöldellő oázist? Annál furcsább belegondolni, hogy a jelenet egyik szereplője, az útszéli vak koldus, Bartimeus, nem látja, legfeljebb hallja a világot. Nincsenek képei, vagy legfeljebb homályos képei vannak a világról, városról, sivatagról, emberekről, fizikailag szépről és rútról. Nem is választhatja meg, honnan szemlélje az eseményeket, nem körözhet sólyomszárnyakon a vidék felett, nem lehet se gyermek, se felnőtt, neki marad az út széle, a poros köpeny, amelyen napjait tengeti. És nem elég, hogy nem lát, mintha az emberek is erőszakosan elállnák lehetséges jövőjét: csitítják, leintik, hogy hallgasson. Értem az ő zavarukat is, a csalódottak vagy kényelmesek gesztusát, azokét, akik nem hiszik, hogy történhet igazi változás, s így a világ minden kincséért sem zavarnák meg a menetet, amely látszólag olyan derűsen és gondtalanul halad a főváros felé.

Bartimeus világtalan, és mégis éleslátó, mint sok-sok társa a történelemben és irodalomban. Képek és képzelet nélkül is tudja, ki közeleg. Nincs hatalma, nincsenek még közbenjárói sem. Szinte ő maga válik kiáltássá: „Jézus! Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” „Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” A nélkülözés lecsupaszítja az embert, kitakarja a szívét, hogy mire vágyik igazán, mire van tényleg szüksége. Szinte törvényszerű, hogy a vaknak még a köpenyét is el kell dobnia, ahogy végre Jézushoz lép. Találkozásukban, szavaikban is mintha csak a lényegesnek volna hely: „Mit akarsz?” – „Hogy lássak!” „Menj, a hited meggyógyított téged.” Aztán az elbeszélő, újra tömören: „Azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.”

Jézus, szinte szó szerint, egy pillanatra megállította az események folyását. A gomolygó por, a sokadalom ellenére meghallotta egy vak kiáltozását, és megnyitotta a szemét. Márk elbeszélése nem a gyógyításra, nem is a látás feletti örömre vagy csodálkozásra koncentrál, hanem arra, hogy néha milyen nehéz odajutni Jézushoz. Bizonyos értelemben nehéz semmi mást nem akarni, mint Jézussal találkozni, és tőle azt kérni, ami igazán szükséges. Ennek a minden mást feleslegessé tevő találkozásnak mégis akkora ereje van, hogy a folytatás szinte természetes: követni Jézust, vele maradni.

Még egy nap, és a menet Jeruzsálembe érkezik. Márk szerint még alig egy hét, és Jézus, immár keresztjét cipelve, a Golgotára ér. Vajon akkor mit látott, mennyit értett Bartimeus, a jerikói vak, Dávid Fiából? És kit, mit, mennyit látunk mi, amint körülöttünk zajlik az élet nagy felvonulása, vagy amíg az út szélén várakozunk?

Évközi 30. vasárnap, B év