Két hang - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra

Vasárnapi szakaszunk Lukács evangéliumának két részletét fogja egybe: az evangélium bevezetőjét, illetve Jézus nyilvános működésének egyik első epizódját, fellépését a názáreti zsinagógában. A maga módján mindkét részlet első, ezért emlékezetes: szemünk előtt kell tartani őket, a fülülnkbe kell csengeniük az egész év folyamán, hiszen idén vasárnapról vasárnapra Lukács evangéliumából olvasunk.

Milyen hang szólal meg az evangélium bevezetőjében? Egy megbízható, hűséges, gondos ember hangja. Olyan valakié, aki becses ajándékot kap másoktól, de azt saját maga is minden igyekezetével őrzi és továbbadja. Olyan valakié, aki egy közösség részének tudja magát, és éppen ez, az összetartozás sarkallja arra, hogy legjobb tudása szerint cselekedjen. „Már sokan vállalkoztak arra, hogy a körünkben lejátszódott eseményeket leírják… Most jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek pontosan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent…” Lukács megbízható tanú, aki szem- és fültanúk elbeszélésére épít. Van értelme, mondja, kutatni, van értelme gondolkozni, és talán nem szégyen még a kétkedés sem – aki tiszteletre méltó, mert tisztelettel gondolkodik, emberi erőfeszítésével közelebb juthat az evangélium igazságához, felismerheti, mennyire megbízhatók a tanítások, amelyeket részben már megismert.

Ennek a hangnak tehát valamiképpen egész évben el kell kísérnie minket, amikor az evangéliumot hallgatjuk. Gondolkodó és gondos ember, kutató és kutatásra biztató tanú szólal meg, mégpedig nagy tisztelettel hallgatója iránt, s talán még nagyobb tisztelettel a történet iránt, amelyről tanúságot tesz. Ő már az egész történetet ismeri, amelyet kimeríteni mégis képtelenség, s a tanúságtevők kórusa a mai napig bővülhet, nem újabb és újabb részletek kitalálásával, ahogy a bulvár irodalomban, hanem a személyes megértés és cselekvés kalandjával, amelyre a hitében megerősödni vágyó ember kap meghívást. A megszólított: Teofil, „istenszerető” vagy „Isten barátja”. Vajon megszólít-e majd minket is, újra meg újra, ez a történet?

A második hangot is meg kell jegyeznünk, s talán nem is lesz nehéz. Jézus hangja ez, amint megszólal a názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem, és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” Az első szó meghatározó, eligazít mindabban, ami utána következik. Hol van Jézus? A názáreti zsinagógában. Mit olvas? Izajás próféta tekercsét. Kinek olvas? A zsidó közösségnek, amely teljes figyelmével csüng a szavain, sőt személyén, hiszen „minden szem rászegeződött”. Miért olvas Jézus? Mert „az Úr Lelke” van rajta, mert ő mozgatja, szavainak ő ad hitelt és erőt. – De mindez csak a bevezetés, mindez csak egy képzelt erősítő, amelyet Lukács azért használ, hogy a názáreti zsinagógában megszólaló hang biztosabban eljusson hozzánk. A lényeg: mit mond Jézus? Miért jött Jézus? Azért, hogy örömhírt, szabadulást, látást hozzon. Mindenkinek azt, amire igazán szüksége van. Szabadulást, amelyre az ember egy életen át sóvárogva vár; szabadulást, amelynek vágyát őseitől is megtanulta már; szabadulást, amelyre magától képtelen, s amely mégsem történik majd saját legszentebb törekvése nélkül, mert a reménye, jóra való vágya szintén felszabadul.

Lukács nemcsak hűségesen, hanem szépen is mesél. Jézus szándéka nemes, és Lukács úgy adja tovább, tisztelettel, szépséggel, hogy annak a pillanatnak, annak a valaha volt néhány percnek a súlya érzékelhető legyen. Jézus leült – most már az Atya jobbjára. A szabadulás, a szépség és a kegyelem ígérete azonban itt a földön érvényes.

Évközi 3. vasárnap, C év