Pákozdi István atya írása Ferenc pápának a nagycsütörtöki lábmosás szertartását módosító rendelkezéséről

Az idei Húsvéti Szent Három Nap kezdetére Ferenc pápa egy igen kedves ajándékot készített: az utolsó vacsorát megjelenítő ünnepi szentmisében az ún. „Tizenkét apostol” közé már nem csak férfiakat lehet kiválasztani, és az oltár köré ültetni, akik átélik Jézus alázatos, baráti gesztusát, vendégszeretetét, hanem nőket is.

A lábmosás szertartása a VI. századi mozarab liturgiából ered. A középkori szerzetesek gyakran végezték a vendéglátás jeleként, de a római liturgiában csak a XVI. század óta lett a nagycsütörtöki liturgia állandó része. Érdekes és teológiailag jelentős tény, hogy a lábmosás soha nem vált szentséggé, de még szentelménnyé sem, hiszen semmiféle szöveg (szavak) nem társul hozzá. Ha meg akarnánk határozni, akkor a „quasi sacramentalia” fogalmába tartozik. A pápa 12 fehér ruhába öltözött papnak, kanonoknak vagy szegény embernek, koldusnak a lábát mosta meg régen. A keresztény uralkodók is ugyanezt tették szegény öreg, aggastyán férfiakkal. Van, ahol nem 12-en voltak, hanem 13-an, az utolsó talán Mátyást, vagy Pál apostolt jelentette. Nagy Szent Gergely pápa lábmosásakor a 12 apostol mellett egy angyal jelent meg 13-ikként. Hívták ezt a szertartást Mandatumnak is, mivel ezt Jézus hagyatékul, testamentumául végezte, hagyta övéire: „Új parancsot adok nektek, ahogy én tettem, úgy tegyetek ti is…” Az énekkar a szertartás alatt az Ubi caritas-t énekli, felidézve az utolsó vacsora termének bensőséges hangulatát, a búcsúzó, halálba menő Jézus szeretetét.

A szertartás az evangélium után következik, amikor a pap leveszi felső ruháját, a miseruhát, kendőt köt és minden „apostol” előtt letérdel, egy kancsóból vizet öntve a lábukra és megtörölve azt. Közben nem mond semmit, a gesztus csendje, meghittsége, beszédes cselekedete mindent kifejez.

A „Tizenkét apostol” ugyanabban a szentmisében szentáldozáshoz is járul – remélhetőleg előtte elvégzi a nagyböjti, nagyheti szentgyónását – a szentmisét követően pedig részt vesznek a testvéri agapén, ahol vendégül látják őket. Ez a szeretetvendégség régebben a szegény kiválasztottaknak nagy segítséget nyújtott: Esztergomban pl. a prímási asztalról magukkal vihették az értékes, ezüst evőeszközöket és még ajándékot is kaptak régen.

Ferenc pápa már korábban is – előbb gyakorolta, aztán most elrendelte – hogy ezek között a hívek között ne csak férfiak, hanem nők is lehessenek. Ez a döntése semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy papi szolgálatot ezután is csak férfiak láthatnak el. A mostani pápai döntés a Misekönyv eddigi rubrikájának megváltoztatására nem jelent valamiféle „lazulást”, egy „lejtőt”, amin elindulva majd odáig érkezünk, hogy „már mindent szabad…” Ugyanakkor Ferenc pápa lelkipásztori és egészen mélyen emberi megfontolásból rendelkezett. Jézus a munkatársai lábát mosta meg, példát adva a szeretetének. Ma és az Egyház életében mindig is a plébániák munkatársai főként nők voltak. Manapság éppen őket kihagyni, nagy szeretetlenség lenne, viszont bevonni őket ebbe a liturgiába, ahol megbecsülést, elismerést és hálás szeretet kapnak, egészen pontosan követi Jézus emberi magatartását, gesztusát. Az evangéliumot ismerő ember tudja, olyan ez, mint Jézus a Jákob kútjánál. Igaz, se a szamáriai asszony lábát, se a bűnös nőt nem érintette, de feltételezhetjük, hogy Lázár házában Máriát és Mártát átölelte. Reméljük, egyre többen megértik a pápa szándékát, aki igyekszik minden erejével Jézus útját járni és az Egyház kétezer éves hagyományával összhangban azt tenni, amiben szabadsága van.

(vl)