Jó fogás – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

Az ősi hagyomány úgy tudja, hogy Lukács eredetileg nemcsak orvos (vö. Kol 4,4), hanem festő is, aki nagy szeretettel és hozzáértéssel festette képeit többek között a Boldogságos Szűz Máriáról. Ha szó szerint nem is, képletesen azért érthető és el is fogadható ez az állítás: Lukács a szavaival fest élénk, emberi képet Jézusról és övéiről. Vasárnapi evangéliumunkban mindjárt három képet látunk: a tanító Jézusét, akihez tódulnak az emberek, azután a csodálatos halfogást, végül Simon Péter és az első tanítványok meghívását, hogy kövessék Jézust.

Az első kép szerint Jézus a Genezáreti tó partján tanít, Isten szavát hirdeti. A tömeg olyan nagy, hogy szinte összeszorítja, szinte rátelepszik Jézusra, aki ezért egy bárkába ül, és onnan tanít. Az evangélisták közül Lukács az, aki Jézus tanítását szívesen mondja „Isten szavának” (vö. Lk 8,11.21; 11,28). Később, az Apostolok Cselekedeteiben immár a Jézusról szóló igehirdetést, a Jézusban elérhető megváltás jó hírét nevezi majd Isten szavának (vö. pl. ApCsel 4,31; 6,2; 8,14; 17,13 stb.). Amikor Isten szava megszólal, özönlenek az emberek. Felismerik, hogy Isten szava „eleven” (vö. Zsid 4,12), életet adó szó. Jézus viszont békét teremt. A szó valódi befogadásához valamiképpen rendre, csendre is szükség van. A halászhajóba ülve Jézus eredeti módot talál arra, hogy kissé eltávolodjon a tömeg hullámzó érdeklődésétől, és békében tanítsa őket.

Jézus Simon hajójába szállt be. Ami mostantól történik, kettejük kapcsolatáról is szól, de szimbolikus jelentősége is van. Jézus úgy mutatkozott be, mint aki Isten szavával mintegy rabul ejtette az emberek szívét, odavonzotta őket a partra, meglepő módon, éppen a vízen ringó bárkából, egy minden addiginál biztosabb új életet hirdetett nekik. A halnak bizony nem jó, ha kifogják, de az „emberek halásza” a görög szó szerint az, aki élve ment meg valamilyen veszélyből.

Ami Simonnal történik, megjeleníti azt, ami talán kevésbé látványosan, de minden jelenlévővel megtörténhetett volna: Jézus belépett az életükbe, beszállt a bárkájukba, és megmutatta nekik hatalmát. Simon fáradozása, az egész éjszaka hiábavaló munkája sok-sok ember fáradozását és kiábrándultságát is megjeleníti. De ennél is fontosabb, hogy ez a halász nem marad meg a kedvetlenségnél, hanem kész a hallásra, az engedelmességre. Kész arra, hogy a „mélyre evezzen”, és újra kivesse a hálót.

A csodálatos halfogás elsősorban Simon és társai számára adott jel. Jézus Simon szívét is rabul ejtette, bizonyos értelemben ő volt az a „nagy hal”, akit először kellett kihalásznia az élet zavarosából, hogy majd munkatársává tehesse. Látszólag jobb a halásztudományban bizakodni, a haljárás idejét tapasztalatból felmérni. Mégis vannak pillanatok, amikor Isten szava, Jézus jelenléte és biztatása teljesen más irányt mutat. És akkor váratlanul még a természet rendje is megváltozik, csoda történik, megerősítő jel, szinte felmérhetetlen siker. A pillanat ismét teljesen emberi: az addig veszteglő másik hajót is hívni kell, hogy segítsen.

A harmadik kép: Simon Péter Jézus lába előtt. Lukács csak most mondja ki az apostol másik nevét is, amelyet később Jézustól kap. Pontosan ez jelzi, hogy ki ő: gyenge ember, aki leborul Isten szentsége előtt. Ugyanakkor Isten szavától megérintett, sőt megragadott ember, akit gyarlóságában, gyengeségének tudatában Isten maga hív és tart. Irgalmat tapasztalt, ezért irgalmas lehet. Életet kapott, ezért életre hívhat.

Évközi 5. vasárnap, C év