Megérkeztek Rómába Szent Pio atya és Szent Mandics Lipót atya földi maradványai

San Giovanni Rotondóból Pietrelcinai Szent Pio atya és Páduából Szent Mandics Lipót atya holtteste a római kapucinusoknál, a Falakon kívüli Szent Lőrinc bazilikában

Február 3-án, szerdán késő délután megérkezett Rómába San Giovanni Rotondóból Pietrelcinai Szent Pio atya és Páduából Szent Mandics Lipót atya holtteste. A két kapucinus szent földi maradványait a Falakon kívüli Szent Lőrinc bazilikába vitték, ahol római és zarándok hívek ezrei várták a megérkezésüket. A vértanú diakónus, Szent Lőrinc hamvait és sírját őrző ókeresztény bazilika a kapucinus rend gondozásában áll és ezért is fogadták be szent rendtársaik, Pio és Lipót atya holttestét a római kapucinusok. A Falakon kívüli Szent Lőrinc bazilika a város keleti részén fekszik, a római nagytemető, a Campo Verano bejáratánál.

Szentek közössége

Mindkét szent búcsúztatását ünnepi események előzték meg Páduában és San Giovanni Rotondóban. A transzláció azért is különleges, hiszen a két kapucinus szent igazán „földhözragadt” ember volt. Az 1887-ben született Pio atya, miután elöljárói utasítására 1916. szeptember 4-én megérkezett San Giovanni Rotondóba, a katonai szolgálatát leszámítva egészen 1968-ban bekövetkezett haláláig itt élt, 52 éven át. Ugyancsak 52 éven át szolgált Lipót atya a gyóntatószék apostolaként. Szent Mandics Lipót kapucinus atya sokkal kevésbé ismert, mint rend- és kortársa, Pietrelcinai Pio atya. Ők ketten nem is találkoztak földi életükben, ellenben most mégis egymás mellé került a két szent holtteste, méghozzá Szent Lőrinc, Szent Péter, Szent XXIII. János és Szent II. János Pál pápák társaságában: a szentek mennyei közösségének földi leképezéseként is érthető ez az együttállás az irgalmasság rendkívüli szentévében.

A páduai dalmát szent élete

Mandics Lipót 1866-ban született Dél-Dalmáciában, Herceg Novi-ban, tizenkét-gyermekes nagycsalád utolsó előtti tagjaként. Bogdán névre keresztelték a szülei. A rendkívül alacsony termetű, mindössze 140 cm magas, beszédhibás fiú az udinei kapucinusokhoz kérte a felvételét és a rend Bassano del Grappa-i kolostorában lett novícius. Itt kapta a Lipót, olaszul Leopoldo rendi nevet. Délszláv eredeténél fogva, ismervén a keleti ortodox egyházat is, kezdettől fogékony a keresztények egységének az építésére és ebben látja a küldetését, önmagát feláldozni a Krisztustól olyannyira óhajtott egy akolért. Tanulmányait Páduában és Velencében végezte és a lagúnák városában szentelték pappá 1890-ben.

A keresztények egységét szeretné szolgálni

Kétszer is kérelmezi az elöljáróitól, hogy küldjék Keletre misszióba az egység szolgálatára, de gyenge egészsége miatt inkább gyóntatói szolgálatra rendelik. Lipót atya pedig engedelmesen azonosul ezzel a küldetéssel, a gyóntatószék missziójával.

Híre terjed jóságának, megértő magatartásának és tódulnak hozzá az emberek. Amikor rendi  elöljárói Rijekába küldik, azt hiszi, hogy eljött az ő órája és most mehet majd tovább, még keletebbre is. Ehelyett a Lipót atya nélkül maradt Pádua egyszerűen föllázadt és a város nagytekintélyű püspöke a kapucinus rend elöljáróin keresztül hazarendeltette padre Leopoldót. Ettől kezdve élete elválaszthatatlanul összeforrt a gyóntatószékkel és a gyóntatással.

Az irgalmas kiengesztelődés szolgálatában

Napi tíz-tizenkét órát „Isten irgalmasságának a székében” töltött és egyre többen keresték fel. De  mint ahogy ez a szentek életéhez általában hozzátartozik, irigység,  féltékenység és meg nem értés vette körül. „Túlságosan engedékeny!” – ez volt a vád ellene és „hozzá még tudatlan is”. A vádakat csendben elviselte, csak egyszer vélekedett a túlzó nagylelkűségéről, imígyen: „Ha a Keresztrefeszített Úr szemrehányást tenne nekem az engedékenységem miatt, akkor azt válaszolnám neki: Uram, ezt a rossz példát éppenséggel  tőled tanultam. Csak még nem jutottam el egészen addig az esztelenségig, hogy meghaljak a lelkekért”.

Egy páduai szent dalmát kapucinus

Élete végén megérti az Urat, miért is nem engedte el őt misszióba, és így szólt: „Úgy látszik, az én Keletem itt van Páduában!” Utolsó napjaiban kórházba került, de szinte csak azért, hogy ott is gyóntathasson. Végül hazakönyörögte magát. 1942. július 30-át írtak, amikor nagy nehézséggel még egyszer beöltözött a miseruhába, de már nem itt a földön kezdte el a liturgiát, hanem az atyai házban, amelynek irgalmasságát oly nagy bőkezűséggel osztogatta egész életében. VI. Pál pápa avatta boldoggá 1976-ban és II. János Pál pápa kanonizálta 1983-ban.

Szent Pio atya és Szent Mandics Lipót atya holttestei Ferenc pápa kifejezett kérésére kerültek Rómába, hogy a földi maradványaikkal való lelki találkozás mélyítse el a zarándokokban Istennek minden emberi értelmet meghaladó irgalmasságát.

(vl)