Az örömhír forrásainál: Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára

Az irgalmas atyáról vagy tékozló fiúról szóló példabeszédet csak Lukács közli evangéliuma 15. fejezetében. Az egész fejezet három vitabeszédet közöl, amelyekben Jézus a farizeusokkal és írástudókkal száll szembe, akik a hozzá érkező vámosok és bűnösök miatt támadják (vö. Lk 15,1-3). A két rövidebb szakaszt megkoronázza, elmélyíti, személyesebbé is teszi a harmadik: elveszett bárányt, aztán meg elveszett pénzdarabot talál meg gazdája, de öröme is mindig hasonló ahhoz, ami az atyát készteti majd, hogy ünnepet rendezzen az elveszett, de megkerült fiúnak. Az idősebb testvér vonakodása, vádaskodása pedig azt a kelletlen, irigy hozzáállást ismétli, amellyel a farizeusok és írástudók a bűnösökről beszéltek. Az irgalmas atya válasza, amellyel a megtérés, a hazatérés ünnepét igazolja – „illett, hogy vigadjunk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett, és újra megkerült” – voltaképpen nekik is válaszol.

Talán ez a legismertebb Jézus példabeszédei közül. Bizonyára azért, mert azt fogalmazza meg, ami az örömhír lényege: Isten irgalmasságát. A példabeszéd érdekessége, hogy egészét tekintve a Bibliában nemigen találni közeli párhuzamát. A tékozló fiú motívuma, a bolond fiatalé, aki életet és vagyont könnyelműen dob oda, inkább a kor görög és római irodalmának ismert toposza (neosz aszótosz; filius luxuriosus). Az is előfordul ezekben a pogány elbeszélésekben, hogy az apa két fia közül inkább az oktalant, a beteget támogatja, arra gondolván, hogy a másik majd képes lesz gondoskodni magáról (Pseudo Quintilianus, Declamatio V.). Az irgalmasság azonban olyan téma, amely a bibliai istenképhez, az örömhír lényegéhez vezet. Lukácsnál először Zakariás, Keresztelő János apja énekli meg Isten irgalmasságát a fia születése után, mint Isten „látogatásának”, földre születésének okát és eredetét (Lk 1,78). Jézusról mondja Lukács, hogy a naimi ifjú özvegy édesanyját látva megesett rajta a szíve (Lk 7,13), vagyis irgalomra indult, majd ugyanezt a szót használja az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben is (Lk 10,33), végül itt, amikor az atya megpillantja a messziről hazaérkezőt (Lk 15,20). A szó első és az utolsó előfordulásának mégis azért van különleges jelentősége, mert itt magának Istennek az irgalmasságáról van szó, hiszen a példabeszédben szereplő atya a mennyei Atyát személyesíti meg. Azt az Atyát, aki látva a hazafelé igyekvőt, a nyugodt és méltóságos keleti embertől szokatlanul, elébe siet a másiknak, végig sem hallgatja a bánkódás kimódolt szavait, visszafogadja szeretetébe, visszaadja méltóságát, helyét a családban.

A történet egyedülálló, de a szereplők gesztusai azért beleillenek a Biblia világába. Tóbit és Tóbiás (Tób 11,10-14) is egymás nyakába borul örömében, és hasonló Ézsau meg Jákob újbóli találkozásának öröme, annyi év után (Ter 33,4), illetve József és testvérei, meg Józsefnek és Jákobnak a találkozása (Ter 45,14köv; 46,29). Jó olyan kultúrában élni, amely megengedi az őszinte szeretet kifejezését! Jézus tanításában pedig azokra a példabeszédekre utalunk, amelyek a nagy lakomára szóló meghívásról, illetve ennek visszautasításáról szólnak (vö. Lk 14,15-24; Mt 22,1-14).

Gyakran mondják, hogy a példabeszédnek nincs igazi lezárása. Ez igaz is, meg nem is. Az atya befejező szavai egyértelműen megfogalmazzák, mi a helyzet: van ok örömre, hatott a hűséges szeretet. Csak az számít, amit az irgalmas Isten akar. Másrészt, nem tudjuk, vajon másként döntött-e az idősebb testvér, bement-e végül a lakomára. Mintha az Atya kérlelő szava, szelíd, de határozott igazsága lenne a végső szó, amely máig visszhangzik, máig kutat és kérlel, mai elveszettségünkben, tékozlásainkban, bezárkózásunkban is.