Te mit mondasz? Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára

János evangéliumának 7-8. fejezetei hosszú vitákat közölnek, amelyekben Jézus személyének titkáról, az Atyaistennel való szoros egységéről vall, mégpedig egyre ellenségesebb közegben. Az éles viták helyszíne a jeruzsálemi templom (vö. Jn 7,14), a zsidó nép szentélye, amelyről János már a 2. fejezetben kijelentette, hogy valamiképpen Jézust magát fogja jelképezni (vö. Jn 2,21), illetve maga Jézus helyettesíti majd, mert ő lesz az Istennel való találkozás helye, az irgalom és kegyelem forrása (vö. Jn 19,33-34; 7,38-39; lásd még Ez 47,1köv), az új templom.

A vitákat azonban újra meg újra megtöri és jótékonyan kiegészíti egy-egy történet, amelynek képszerű igazsága mélyen belénk ivódhat. A 8. fejezet kezdetén később helyezték el Jézus és a házasságtörő asszony találkozásának történetét. Az epizód kissé kilóg János evangéliumának belső egységéből, de beleillik a mi nagyböjtünkbe. Immár nemcsak a megtérésünkre, hanem egyre inkább Jézus szenvedésére is szeretnénk figyelni. A 7-8. fejezet vitáiban Jézus a vádlott – itt tetten ért bűnöst hoznak eléje, hogy a bűnössel együtt majd őt magát is vádolhassák (vö. Mk 12,13-17). Valószínűleg nem véletlen, hogy az elbeszélő a bevezetésben az Olajfák hegyére utal (Jn 8,1). Az Olajfák hegye Betánia és Jeruzsálem között van, és Jézusnak a szinoptikus evangélisták szerint is minden este erre kellett „hazamennie”, amikor húsvét előtt Jeruzsálemben tanított (vö. Mk 11,11-12; 11,20; 11,27). Jézusnak itt kell majd felkészülnie a halálára, a többi evangélista szerint itt mond majd igent az Atya tervére, s itt fogják el (vö. Mk 14,32-42párh.; Jn 18,1; Mk 14,26). Ez a történet így arról is szól, hogy végül Jézus fogja vállalni azt a büntetést, amelyet az emberek a bűnösre, a házasságtörő asszonyra akartak zúdítani. Jézust nem a saját bűnei juttatták keresztre. Rá valóban illett a prófétai mondás: „nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában” (Iz 53,9). Öntudata mellett igazából az volt vele a baj, hogy bátran kiállt másokért.

A történet persze önmagában is fontos kérdéseket vet fel. Van-e joga ítélni annak, aki maga bűnös? Illetve: hol történik a végső ítélkezés? A bűnös ember a törvény nevében ítél, amely mögött isteni tekintélyt sejt. Ha nem volna valamiféle törvény, az élet átláthatatlan, értékelhetetlen volna. A törvény, ha helyes erkölcsi értéket fogalmaz meg, szükséges és jó, bár mindig szükségszerűen véges. Aki azonban teljesen mentes a gonoszságtól, akiben megvan az Isten szentsége, igazsága és jósága, vagyis Jézus, jelenlétével új törvényt alkot. A „közép”, ahol az asszony egyedül marad Jézussal, a templom udvara, ahol mintegy Izrael és Isten színe előtt áll meg az ember, most maga a szentély, ahol ebben a pillanatban Isten színe előtt áll valaki, közvetítők, vádlók és védelem nélkül. Jézus pedig igazságos és irgalmas. Nem szünteti meg a törvényt, az értéket, az erkölcsöt, de nem ítéli el a bűnöst sem, hanem felmenti, új életre hívja, szinte új életre kelti: „Menj, és többé ne vétkezzél!”

Mi marad meg bennünk? Jézus csendje, miközben a porba írogat, talán, hogy időt adjon a gondolkodásra, talán, hogy a vétkesek nevét (vö. Jer 17,13) vagy bűneit a porba írja? A sejtés, hogy a vének szégyene, akik eloldalognak, vagy az el nem ítélt asszony reménye, a mienk is lehetne? Jézus különös képessége, hogy bevigyen minket is a szentélybe, a helyes lelkiismeret szentélyébe, ahol valóban Isten vár ránk. A Jézusnak szegezett kérdést – „Te mit mondasz?” – manapság gyakran nekünk is felteszik. Mielőtt bármit is mondanánk: tanuljunk igazságot és irgalmat!