Békességet hagyok rátok: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

Amikor János evangéliumát olvassuk, gyakran szembesülünk azzal, hogy tanítványai nem értik őt, illetve az a benyomásunk, hogy olykor Jézus is teljesen másra felel, mint amit kérdeztek tőle (vö. Jn 14,4-6; 14,8-9; 13,29; 4,8-10.16-18.33; 6,25-26). Mintha állandóan kizökkentené tanítványait saját kerékvágásukból, hogy lassan megtanuljanak vele együtt gondolkozni.

Vasárnapi szakaszunkat is egy ilyen furcsa, kissé magára hagyott kérdés vezeti be. Júdás, „nem az iskarióti”, vagyis Júdás Tádé, ezt kérdezi: „Uram, hogy lehet, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat, és nem a világnak?” (Jn 14,22). Jézus erre feleli azután: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat… Aki nem szeret engem, az nem tartja meg tanításomat” (Jn 14,23-24). Júdás Tádé kérdése nehezen illeszkedik be a búcsúbeszéd keretébe: a liturgikus szöveg szerkesztői ki is hagyták belőle. Pedig a két kulcsfogalom, a „kinyilatkoztatás” és a „világ” bevezeti mindazt, ami ezután következik.

A kinyilatkoztatás eseménye Jézus egész életútját, és különösen is végső odaadását jellemzi. Jézus „tanításról”, vagy egyszerűbben az ő szaváról beszél, amelyet az Atya bízott rá. Jézus valamivel korábban az „új parancs” megtartására biztatott. Aki megtartja Jézus tanítását, aki befogadja és megvalósítja az ő szavát, vagyis igyekszik úgy szeretni, ahogy ő szeretett, része lesz a kinyilatkoztatás folyamatának egész addig, amíg az élete célba ér az Atyánál. A kinyilatkoztatás, Isten önfeltárása, éltető üzenete szoros értelemben befejeződött Jézus küldetésével, életével, halálával és feltámadásával. A Vigasztaló Szentlélek azonban folytatja ezt. Elevenné teszi Jézus szavát, Jézus tanítását, élővé és éltetővé. Nem elvi tudást ad, hanem helyesen szeretni tanít. Júdás tehát, nem az iskarióti, fontos kérdést vetett fel, amelyben mintha már a választ is megsejtette volna: Jézus azért akarja magát a tanítványainak kinyilatkoztatni, mert ők, a tanítványai szeretik őt, minden gyengeségük és korlátuk ellenére, illetve nyilván valahogy tőle kapottan, tőle kezdeményezett szeretettel. A kinyilatkoztatás szeretet nélkül értelmetlen, sőt bolondság volna (vö. 1Kor 1,18).

Szakaszunk voltaképpen négy egymás mellé helyezett rövid gondolatsorból áll (Jn 14,23-24; 14,25-26; 14,27a; 14,27b-29). Mivel ezeket nem köti össze semmilyen kötőszó, csak Jézus személyét, meg-megálló, aztán megint nekilendülő gondolkodását sejtjük mögöttük. Olyan, mintha Jézus egy-egy lélegzetvételnyi szünetet tartana, mielőtt visszatekintene az eddig elmondottakra („ezeket akartam nektek elmondani”), vagy mielőtt a tanítványoknak adott békéről beszélne, illetve kifejezetten fel is szólítaná őket: „Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne csüggedjen.” A búcsúbeszéd Jézusa a tanítványaira néz, de tulajdonképpen maga előtt látja az Atyát, aki őt küldte, és a világot is, amelybe most elküldi a tanítványokat. Ez a világ nem szereti őt, ezért nem ismerheti meg és nem is tartja meg tanítását. Ez a világ képtelen befogadni a Vigasztalót, mert nem is tudja, hogy szüksége lenne rá. Ez a világ fenyeget és függővé tesz, „téglává” éget. Békét ígér, de a jóllakottság, a teli erszény, a másokat bizonyítottan leigázni képes erő békéjét, nem pedig a bizalom, az Isten és ember utáni reménykedő vágyakozás, a szeretet eleven békességét.

„Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam” – mondja Jézus. Tudja, hogy tanítványai még nem szeretik őt tökéletesen. Amikor meg-megáll a mondatai között, időt ad nekik is, ahogy elfogadja azt is, hogy művét majd a Szentlélek folytatja és teszi teljessé. Azért ment el, hogy helyet készítsen nekünk az Atyánál, és azért hagyott itt, hogy továbbadjuk felszabadító, békességet ajándékozó pillantását.