Ferenc pápa beszéde az olasz püspökkar közgyűléséhez: A papnak nemcsak küldetése van, ő maga küldetés

Az olasz püspökök a papság megújításáról tárgyalnak: A pap az Úrhoz, az Egyházhoz és az Országhoz tartozik 

Mi teszi ízessé az a pap életét? Kiért és miért köteleződik el a papi szolgálatban? Mi a végső oka az önátadásának? – ezzel a három kérdéssel szembesítette Ferenc pápa május 16-án hétfőn délután a CEI, az olasz püspöki konferencia mintegy kétszáz tagját, aki ezen a héten tartják a Vatikánban 69. közgyűlésüket. A pápa az olasz püspökök által választott „A papság megújítása”  témához szólt hozzá, és módszerként a közös megfontolást és a csendet ajánlotta, melyhez pár gondolatot adott.

Mi teszi ízessé az a pap életét? A mózesi sarutlanság…

„A kortárs kulturális környezet gyökeresen megváltozott, melyre sokszor keserű és vádaskodó hangnemben, keményen válaszolunk. Olyan világban élünk, melyben mindenki magát teszi meg a mindenség mértékének és így nem marad hely a testvér számára – így kezdte beszédét a pápa és a világ mai mentalitásával szemben  Mózes lelkületére utalt: Mi is a lángoló tűz közelébe férkőztünk és hagytuk, hogy a tűz leégesse rólunk a karrier és hatalom utáni vágyunkat és nem engedi, hogy elmeneküljünk egy lelkiség nélküli bensőséges vallásosságba. Mitől ízes a pap? – kérdezte ismét. A pápa konkréten válaszolt: A mi papunk sarutlan, tekintettel van a földre, mely megmakacsolja magát a hittel szemben és hogy azt szentnek tartsa. Nem botránkozik meg az ember lelkét megrázó emberi törékenység miatt. Tudatában van, hogy ő a meggyógyított béna, távol áll tőle a szigorú hidegség, de a felületes, olcsó engedékenység is”.

Tűzben tisztulva, a reménység és a vigasztalás olajával fölkenve

„A mi papunk a reménység és a vigasztalás olajával mindenki felebarátja lesz. Elfogadta, hogy nem rendelkezik magával, nincs egy hárító naptára, hanem minden reggel átadja magát az Úrnak, hogy a népe elé menjen. Nem hivatalnok és nem is lélektelen alkalmazott.

A mi papunk tudja, hogy a Szeretet minden. Nem keres földi biztonságot, sem megtisztelő címeket, nem kér magának semmit a valós igényén túl, nem köti magához a rábízott személyeket. Élete egyszerű és lényegi, ez teszi őt hitelreméltóvá az emberek szemében. Az élet szolgája, a szegények szívével és lépéseivel jár, meglátogatásuk teszi őt gazdaggá. A béke és a kiengesztelődés embere, Isten gyengédségének az eszköze”.

Az Úrral való barátsága alapján öleli át a hétköznapi valóságot.

A mi papunk az égő csipkebokorban áll, mely tüzes jegye a létezésének, mely megszerzi és átalakítja őt Jézus Krisztus számára, aki élete végső igazsága. A vele való kapcsolat őrzi meg őt, távol tartva tőle minden megrontó evilágiságot. Az Úrral való barátsága vezeti őt arra, hogy bizalommal karolja át a hétköznapi valóságot.

Amikor a csónakod a kikötőben mozdulatlanságban vesztegel, evezz a mélyre!

Kiért és miért köteleződik el a szolgálatban? – tette fel a második kérdést a pápa. Mindenekelőtt a pap annyiban pap, amennyiben az egyház részének érzi magát, azon konkrét közösség részének, mellyel együtt halad. Isten hívő népe az az öl, melyből vétetett, a család, amelyben van és a ház, ahová küldetett. Ez az odatartozás, mely a keresztségből fakad, az a lélegzés, mely megszabadítja minden önmagára hivatkozástól. A pápa idézte Dom Helder Camara-t: „Amikor a csónakod a kikötőben mozdulatlanságban vesztegel, evezz a mélyre!”. Menj, nem annyira, mert betöltendő küldetésed van, hanem mert te magad vagy a küldetés!  A Jézussal való találkozásban megtaláltad az élet teljességét, add át, hogy mások is magukra ismerjenek benne!”.

A lelkipásztort Isten szent népének egyszerű hite téríti és erősíti meg

A pap, aki az evangéliumért él, virtuóz megosztásba lép: a lelkipásztort Isten szent népének egyszerű hite téríti és erősíti meg. Ez az összetartozása a pap életének a sója, megkülönböztető jegy a világiakkal való kapcsolatában, akik tudják értékelni bárki részvételét. Nekünk első feladatunk, hogy ebben a társadalmi barátságban szegény korunkban közösségeket építsünk. Másfelől pedig életfontosságú a pap számára – folytatta a pápa – hogy a presbitérium utolsó vacsorai termében tartózkodjon. Ez a tapasztalat megszabadítja a nárcizmustól és a papi féltékenységtől, gyarapítja a kölcsönös megbecsülést, az egymás támogatását és a jóakaratot. A közösség valóban az irgalmasság egyik neve. Ami pedig az egyházi intézmények fenntartását illeti – fűzte hozzá a pápa – ami a hit tapasztatát és Isten népe szeretetét szolgálja, csak azt tartsátok meg!”

Ne álljunk meg félúton, felemelt lábbal!

A „Mi a végső oka a papi önátadásnak? utolsó kérdésre Ferenc pápa így válaszolt: Milyen szomorúságot okoz a félúton megállás, éppen megemelt lábbal! Számítgatnak, mérlegelnek, és félelemből nem mernek semmit sem kockáztatni. Boldogtalanok! A mi papságunk, korlátaival együtt, egészen a végsőkig menően játszik: szolgálatában ingyen, alázattal és örömmel adja oda magát, még akkor is, ha ezt senki nem látja.

De ő, a mi papunk látja és szereti a földet, mely felismeri minden reggel az Isten látogatását. A Húsvét embere, tekintete az Isten országa felé fordul, ami felé az emberi történelem tart, mindenféle késlekedés, sötétség és ellentmondás ellenére. Az Ország, vagyis Jézus látomása az emberről, az ő öröme, a távlata, mely lehetővé teszi neki, hogy szabad legyen minden egyébtől, hogy mérsékelje az aggodalmát és szorongását, hogy mentes legyen az illúzióktól és a pesszimizmustól. Végül Ferenc pápa arra kérte az olasz püspöki konferencia tagjait, imádkozzanak együtt a Szűzanyához, hogy a közbenjárására maradjanak befogadóak és hűségesek.

(vl)