Elviselni a titkot: Martos Balázs atya elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

Az utolsó estén tanítványai azt mondják Jézusnak: „Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédet mondasz.” (Jn 16,29). A beszéd egy pontján mégis kiderül, hogy mindent képtelenség kimondani. „Még sok mondanivalóm volna, de még nem tudnátok elviselni”. Mit jelent ez? Miféle igazságról van itt szó, amelyet az utolsó estén még nem bírnak el, és amelybe csak a Vigasztaló képes bevezetni?

Az evangélista által használt ige (basztadzein) általában a hordozás fizikai terhére vonatkozik, amikor valaki fölemel, magára vesz, cipel valamit. Jézus ellenfelei „köveket ragadnak”, hogy megkövezzék őt (Jn 10,31). Júdásról olvassuk, hogy tolvaj volt, „elvette” és magával vitte az adományokat (Jn 12,6). Jézus a keresztjét veszi magára és hordozza (Jn 19,27). Végül Mária Magdolna mondja a Feltámadottnak húsvét reggel: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted…!” (Jn 20,15). Átvitt értelemben is találkozunk a teher hordozásának képével, mégpedig Máténál (Mt 8,17): az elbeszélő a gyógyító Jézus figyelmes szeretetét értelmezi Izajás szavaival: „Ő a mi betegségeinket magára vette, és betegségeinket hordozta.” (vö. Iz 53,4).

Amit tehát elviselni és hordozni kellene, leginkább a kereszt, a szenvedés terhe, magunké és másoké. A búcsúbeszédben mondottakat nem szabad elszakítani Jézus közelgő szenvedésének összefüggéséből. A tanítványok számára elsősorban Jézus szenvedése jelentett terhet és kérdést. Miért kellett neki meghalnia? Miért kellett ezt tenni a zöldellő fával? És ha ez volt az ő sorsa, az élőé, vajon mi lesz a kiszáradt fával (vö. Lk 23,31)? A szenvedés, a nehézség különleges teher akkor is, ha az ember túl messzire akar a jövőbe tekinteni, ha túl sok holnap terhét veszi magára, de akkor is súlyos kérdés, ha valaki a már megtörténtbe, az egyszeri tragédiába mer beletekinteni, mint mély kútba beleszédülni.

A Vigasztaló segít megérteni Jézus keresztjét. Feltárja benne Isten szeretetét. Abból vesz, ami a Fiúé, vagyis a szenvedés tapasztalatát úgy érteti meg a tanítványokkal, ahogy a Fiú akarta: a szerető engedelmesség, az Atyával való egység és az emberek iránti szeretet értelmében. Aminek így megsejtjük az értelmét, az hordozhatóvá, elviselhetővé válik. Akkor a Vigasztaló nemcsak elvezet az igazságra, hanem vezet az igazságban, ahogy egy régi szövegváltozat állítja is.

Isten így, a kereszthez, illetve Jézus történetéhez kapcsoltan nyilvánította ki szentháromságos életének titkát. Nem adott meghatározást önmagáról. Ugyanakkor megmutatta magát olyannak, amilyen. A Fiú belépett a világba, hogy az Atyától távol élő, bűnös, ezért szenvedő embert vigasztalja. A Lélek elküldetett a világba, hogy vigasztalja és erősítse azt az embert, aki Jézus szeretetét, a szeretet igazságát valamiképpen már megtapasztalta, s ezért most árválkodik. A Szentháromság olyan szeretetnek mutatkozik, amely képes a tőle különbözőt, sőt vele szembenállót megérinteni, hazahozni, megtartani, végül üdvözíteni. Amikor Istent mint Szentháromságot ünnepeljük, belépünk abba a folyamatba, amelyben a Szentháromság ma is feltárja magát, vagyis ma elér és megérint minket gyengeségünkben, akkor is, amikor korlátozottságunk vagy magányunk leküzdhetetlennek tűnik.

János evangéliumának talán legfontosabb belátása, hogy a Fiú, Jézus, kinyilatkoztatja Istent, az Atyát (vö. Jn 1,18). Ez a kinyilatkoztatás a Lélekkel lesz teljes, mert benne érkezik el a jelenbe. A Lélek a tanítványokat vigasztalta és vigasztalja, vagyis jön, amikor segítségül hívják, hogy mindent átadjon, ami a Fiúé, az Atyával való bensőséges szeretet teljes igazságát.