"Égi kenyér" címmel Martos Balázs atya elmélkedése Úrnapjára

Krisztus Szent Testének és Vérének főünnepén az idei esztendőben a kenyérszaporításról olvasunk, Lukács változatában (Lk 9,11b-17). Az elbeszélés mind a négy evangéliumban megjelenik. Az ősegyház emlékezett az ajándékozó Jézusra, aki olyan hatalmas és nagylelkű szeretettel szerette övéit, és aki tanítványait kicsinyhitűségük ellenére is bevonta szolgálatába.

Lukács a 9. fejezetben alapvetően követi Márk elbeszélését (Mk 6), de azért most is megvannak saját szempontjai. Elhagyja a Keresztelő János sorsáról szóló szakaszt (Mk 6,17-29), valamint Márk hosszabb részletét a pogányság körében tevékenykedő Jézussal kapcsolatban (Mk 7–8). Lukács elrendezésében a kenyérszaporítás a tanítványok első küldése (Lk 9,1-6) és Heródes töprengése (Lk 9,7-9) után, illetve Péter hitvallása előtt (Lk 9,18-22) áll. Az „apostolok” (vö. Lk 9,10) a nyilvánosság elé léptek, de most visszatérnek, hogy Jézussal legyenek meghitt közelségben, egy magányos helyen (Lk 9,12). A helyszín inkább Betszaida környéke, nem maga a város, ahonnan Péter és András, illetve Fülöp is származott. Jézus nemcsak a tanítása után vágyakozókat, hanem a tanítványokat, pontosabban a tizenkettőt is (vö. Lk 9,1.12) „szívesen fogadja”, vendégül látja, mintegy asztalához hívja. A tizenkettő, illetve apostolok említése arra is utal, hogy ez a bensőséges együttlét az apostolokra épített egyház közösségében folytatódik majd, és megfordítva: az egyetemes egyháznak is őriznie kell az emberi közösség családiasságát.

A nyilvánosság–bensőséges közösség párosa mellett Jézus kilétének kérdése is meghatározza a szakaszt. Heródes tanakodott azon, hogy ki ez a gyógyító, csodatevő. Erre a kérdésre Péter hitvallása ad választ, a kenyér kiosztása után: „Te vagy az Isten Felkentje.” Jézus az irgalomban gazdag Isten küldöttének bizonyul. Tanít Isten országáról, betegeket gyógyít meg (vö. Mt 14,14), majd a hozzá forduló apostolokat buzdítja: „Ti adjatok nekik enni!” (9,13). Ez a hangsúlyos felszólítás mindhárom szinoptikus evangéliumban megjelenik. És bár a tanítványok, apostolok vonakodnak, Jézus parancsol, rendet mér, mint a kánai menyegzőn is. A bőség lenyűgöző: „Mindnyájan ettek, és jól is laktak.” A tizenkét apostol tizenkét kosár maradékot gyűjt össze. A történet pedig – mindenféle kommentár nélkül – Péter hitvallásával folytatódik. Itt a tettek beszélnek, amott a hitvallás válaszol Jézus személyes kérdésére.

Még egyszer figyeljünk Jézusra: mit tesz ő? Meghív, tanít és gyógyít, az égre tekint, hálát ad, végül odaad. A hálaima gesztusai, a kenyér megtörése és kiosztása sokakat az utolsó vacsorára emlékeztet. Ez természetesen fordítva is igaz: amit az utolsó vacsorában, az Eukarisztia alapításában ünneplünk, annak valamiképpen meg kell mutatkoznia a közösség építésében, a kenyerünk megtörésében, az élet és közösség ünneplésében. Ez az áthallás Lukácsnál még teljesebb. Szerinte az esemény akkor történt, amikor már „hanyatlóban volt a nap”. Ez a kifejezés az emmauszi történetben tér vissza, szintén egy meghitt vacsora, illetve a kenyértörés bevezetéseként (vö. Lk 24,29).

Jézus Márk, Máté és Lukács szerint is felnéz az égre, úgy ad hálát. Atyjára tekint, Istenre, minden jó adomány és tökéletes ajándék szerzőjére (vö. Jak 1,17), aki őt a világnak adta élő kenyérként. Ezzel a „felnéz” szóval gyakran találkozunk olyan történetekben is, amelyekben Jézus vakot gyógyít meg (vö. Lk 18,41-43; Jn 9,11.15.18). Istenre tekintünk mi is (vö. Zsolt 123,1-2), áldva és áldást kérve, és hittel nézünk a megtört Kenyérre, hogy legyen mit kiosztanunk, legyen mivel lelket és testet jóllakatnunk.

Úrnapja, C év