2016-07-18 13:57:00

Yves Bonnefoy francia költő emlékezete - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete


Yves Bonnefoy francia költő  1923-ban született Tours-ban, két  hete, július 1-én  hunyt el Párizsban. Költők és festők kiváló értelmezője, Shakespeare jeles fordítója. Sokat tanult a szürrealistáktól. Kritikai tanulmányaiban és verseiben is (köztük sok a verspróza) túlhalad a fogalmi nyelvezeten, hogy eljusson – a képen át – a világ közvetlen valóságához és másokhoz. Ugyanakkor a fordított irányt is megfigyelhetjük: szinte jelen vagyunk a jel és a nyelvezet születésénél, az értelem genezisénél. Az álmodozás és a tudattalan elemzése is utat nyitottak számára a valóság felé. Több kötete jelent meg 1953 és 1993 között.

Júl. 14-én itt műsorunkban a posztmodern szellemiség és költészet képviselőjeként emlékeztünk meg róla.  A Magyar Pen Club 2012-ben létrehozott Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíját 2014-ben Yves Bonnefoy-nak és Adunis Ali Ahmad Said Asbarnak szavazta meg a zsűri. A díjakat augusztus 29-én adták át Pécsett.

Bonnefoy fiatalkorában  -  a laikus környezet, a szürrealizmus befolyására - ellenséges magatartást tanúsított a kereszténységgel szemben, mert úgy látta, hogy a keresztény hit eltávolít a jelen élettől, megveti annak értékeit, a szenvedést hangoztató  dolorizmusa megfosztja az embert a szerelem/szeretet ünnepétől: tehát tilalmi rendszer, amely bűntudatot szül. De később egyre inkább kiemelte a keresztény hit és a saját keresése közötti rokonságot, jóllehet agnosztikus maradt.

 Jossua domonkos teológus és  irodalomkritikus szerint Bonnefoy műveiben visszatérnek a kereszténységtől örökölt szavak; például a megtestesülés. Az abszolútum keresése itt és most – az „egyszerű”' és „érdes valóságban” – történik, amikor az ember beleegyezik a végességbe és a halálba. Megtaláljuk nála a negatív teológia és a keresztény misztika nyelvezetét (egyszerre „megfosztottság” és átélt teljesség), visszatér a szeretet gondolata (a másikról való gondoskodás, elismerve annak különbözőségét és törékenységét). Jossua megmutatja, hogy három kis „mítosz” Istenre utal nála: a kőben az abszolút jelenlétet szereti, de Istene túl van a jeleken és a szavakon, még „vak” Isten…

„Nem nevezzük nevén Istent, valamely más néven hívhatjuk, ez bármely név lehet; ez történik, amikor Istent szeretetnek nevezzük.” Ha ez a szó zavaros, egy fához közeledhetünk a maga egyediségében, lendületének ebben a pillanatában, hogy találkozzunk benne a Jelenléttel, amelyet nem tudunk megragadni. Ez annyi, mint kőkört rajzolni.”   

Vegyük példának a kő költői jelentés/jelkép szerepét.

Az 1993-as La Vie errante (Bolyongó élet) a figyelmet az álom eredeti dinamikájára fordítja, keresi az „elveszett alakokat”: a jelentést zárójelbe teszi, nem nézi annak viszonyát a figuratív tartalomhoz.

De nem minden álom/álmodozás benne, hiszen a valóság megközelítése a cél.

„Felemelem szemem, ismét találkozom – ezúttal egy híd boltíve felett – ezzel a rejtjellel, amely megjelenik Nyugat annyi falán: egy kört vagy egy oválist látok, amelynek szegélye, kiálló keret a falon, nem tart semmiféle tükröt, semmiféle festett vagy faragott képet, hanem csupán az érdes, szürke, csupasz kő az alapja. A kör elég nagy csaknem mindig. Az ember érzi, hogy a kőnek e jól körülhatárolt térben létterének kell lennie, hogy kimondja igazságát, ami nem más, mint határtalan kiterjedés, pusztaság. Néha két rajzoló kéz, egy fiatal nőé vagy egy gyermeké, tartja ezt a keretet.”

A kövek fölidézik a költő gyermekkorát: a szülőföld, a vakációk emléke vissza-visszatér, amint egy másik esszéjében írta: „Igen, szépnek találom ezt a vidéket, ez alakított mély választásaimban, nagy csupasz, meszes fennsíkjaival, ahol felbukkan a szürke kő.” A Pierre écrite (Írott kő, 1965) című költeménygyűjteményében szól az antik sírfeliratokról, amelyek az elfogadásra és elszakadásra figyelmeztetnek, aztán Görögországot, majd Provence-ot idézik, a világgal való egyetértés helyeit; a kövek „egyszerű” alakok, létükben ellenállnak a pusztulásnak és a kereskedelmi felhasználásnak. Miként a kenyér, a lámpa, „a kő is ellenáll a tudat ama funkciójának, amely a valót helyettesíti a lényegek (esszenciák) hálózatával, amelyek révén névtelenekké válunk”. Bonnefoy platonizmus-ellenessége mindvégig következetes.

Egy régebbi szövegében azt olvassuk, hogy a csupasz kő kifejezheti a szorongást és a halál semmijét, míg a sír díszítése „beszédes” volta miatt könnyen tagadhatja azt. Mégis, ha jobban belegondolunk, a kőnek sikerül, mivel a díszítés létéhez is tartozik, jelezni a jelentést az érzékelhető világban: a transzcendencia itt megtestesül a valóban (Ravennai sírok, 1953).

Idézem egyik ismertebb versét fordításomban:

Une pierre/Egy kő

 

E helyre mindig visszavágyom

– Tükör volt nekünk hajdanában –

A tóba hajló gyümölcseire

Szabadító fényére szomjazom.

 

És bevések majd a kőbe

Ragyogó emlékképpen

Egy kört, kihunyt tűz helyét

Ott fenn elsuhan az ég.

 

A kő csukott a vágynak.

Mit kerestünk? Semmit talán.

Egy szenvedély álom csupán,

Kezei nem könyörögnek.

 

És a tekintet hiába vágyik

Annak képére kit szeretett,

A hang marad széttöredezett,

A szó nem más, mint hamu-halom.

 

 

Az abszolútum, vagyis egyszerre a való integritása, a fogalomba nem foglalható evidencia, és az is, ami a jelen túl van: ezt a végtelent a kő csupaszsága jelzi („Isten csupasz falfelület”). A kő a transzcendencia megtestesülése. 

A költő látni akar; szeme a fényre vágyik; az örökkévaló megtestesülését keresi, a jóságot az emberi gyengédségben, a szépséget a másikban, az abszolútot a végességben.

 

Látni, amint a gyermek lát, egy követ,

Egy fát, egy gyümölcsöt,

A lugast a tető alatt,

A madarat, amely rászállt az érett fürtre.

 

Bonnefoy költeményeit olvasva tehát tanúi lehetünk az abszolútum keresésének: a megtestesülés iránti érzék, a transzcendencia tisztelete, a végesség tudatosítása, a másikkal való találkozás öröme indítást adhat a teológusoknak, hogy túlhaladjanak fogalmi rendszerükön és a jelek/jelképek révén közelítsék meg a Titkot, hogy aztán megújítsák a hit nyelvezet.

 








All the contents on this site are copyrighted ©.