Teilhard de Chardin SJ víziója az abszolút jövőről

P. Szabó Ferenc 2016 nyári sorozatának utolsó, befejező része (6)

Múlt és jövő között feszül életünk. Ha a történelemben szétáradó rosszat, igazságtalanságot és szenvedést tekintetbe vesszük, az emberi történelmet mint szenvedéstörténetet is jellemezhetjük. „Semmi sem hasonlít jobban a Keresztúthoz, mint az emberi történelmi kaland”– ezzel a kijelentéssel zárta főműve, Az emberi jelenség függelékét a tudós jezsuita, Pierre Teilhard de Chardin  (1881-1955).

A paleontológia (őslénytan) tudósa, miközben a múltat tanulmányozta, egyre inkább a jövő felé fordult: kereste az egyetemes világfejlődés értemét. A világ felgyorsult tudományos/technikai fejlődése és a planétizáció (globalizáció) csak felerősíti a modern (vagy már posztmodern) ember szorongását a jövő előtt. Ki tudja számunkra biztosítani a holnapot? „Világunkat, amelyben élünk, az teszi sajátosan modernné, hogy benne és körülötte fedezzük fel az Evolúciót. A modern világ nyugtalanságának gyökere, most már bátran kimondhatom, a bizonytalanságban van, abban, hogy nem látja, miként lehetne biztos a kiútban – hogy van-e megfelelő kiútja ennek a fejlődésnek.”

A jezsuita tudós és gondolkodó számtalan írásában megmutatta, hogy a megnyugtató megoldást  csak a meghalt és feltámadt Krisztus hitében találhatjuk meg. Elfogadta a teljes evolúciót az ősrobbanástól a jelenlegi  planétizációig (ezt ma – más értelmezéssel – globalizációnak nevezik). Szent Pál leveleinek kozmikus látomását A Feltámadt Krisztus szerepéről (1Kor 15; Róm 8; Kol 1, Ef 1) a mai evolúciós világkép regiszterébe, keretébe illesztette, amikor a jövőről, a parúziáról (úrjövetről), a végső beteljesedésről eszmélődött.[1]

Teilhard szerint a világfolyamat genezis, lényegében a tudat növekedése (párhuzamosan az anyag bonyolódásával), mígnem megjelenik az öntudatos szellem, az ember; ezután a fejlődés auto-evolúció lesz, vagyis most már a szellem szféráját (nooszférát) az öntudatos és szabad ember irányítja. A felfelé ívelő fejlődés sikerét csakis egy már létező, transzcendens Ómega-pont (igazában a feltámadt és egyetemessé vált Krisztus) „amorizáló”, szeretettel ható, egységesítő energiája biztosítja. Nélküle, a Feléje való kitárulás nélkül nem valósíthatja meg rendeltetését az emberiség.

Teilhard de Chardin a globalizáció kifejezést ugyan nem használta, de amikor a fejlődő világ organikus valóságát hangsúlyozta, illetve a planétizációról értekezett, ezzel a világfejlődést olyan energetikai és spirituális (lelki) dinamikában helyezte el, amely magával ragadja a nooszféra (szellem szférája) szintjére érkezett evolúciót az Ómega-pont felé.[2]

Teilhard ezután – követve a hominizáció (emberré válás) előrehaladását, és szemlélve azt a titokzatos élő/szellemi  burkot, amely csillagászati egységünk körül keletkezett a geológiai korszakok hajnalán – új dimenziót és jelentést ad neki. Úgy tűnik, döbbenettel és csodálattal tölti el annak felfedezése, amit görög eredetű szóval Nooszférának (a szellem szférájának) nevez.[3]

A Nooszféra – a kommunikáció technikájának rohamos fejlődésével – megsokszorozza „idegszálait”, összeszorítja hálóját. A planétizáció külső oldalával egy időben növekszik a belső „hőmérséklet”, a gondolat intenzitása, az együtt-gondolkodás, így a közös reflexió maximumára lendül. Az „evolúció szelleme”, vagy a „Föld Szelleme interiorizál és perszonalizál=személyesedést eredményez. A személyesedés következménye pedig  a nagyobb szabadság és szeretet. Nem kollektivizmusról van szó, ahol az egyedek beolvadnak a névtelen közösségbe. A totalitárius társadalom elrémiszt bennünket – hangsúlyozza Teilhard –, mert érezzük, hogy automatikusan magával hozza személyiségünk megcsonkítását. Valójában az igazi kommúnió (szeretetközösség) differenciál. A kommunikáció révén létrejöhet tehát a kommúnió, a személyek szeretetközössége: ha elmélyül a párbeszéd, ha megvalósul a „tudatok kölcsönössége” és az ajándékok cseréje, ha ledőlnek az önzés válaszfalai. Ez az eszmény!

Sajnos, ettől messze vagyunk: a pénz- és hatalomvágy, a gyűlölködés és az erőszak különféle megnyilvánulásai szaggatják a társadalmakat, az igazságtalanságok szerte a világon mérhetetlen szenvedést okoznak az ártatlanoknak, kicsiknek. A „szeretet civilizációja” nem száll le készen a mennyből, azt nekünk kell megvalósítanunk egy felsőbb erő, a kegyelem segítségségével.”

Beteljesedés Krisztusban vagy atomkatasztrófa? Milyen jövő vár az emberiségre?  

Ez a kérdés a mai világválság idején élesebben vetődik fel, mint a múlt század derekán, a második világháború végén, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák pusztításai után.

Teilhard de Chardin 1946-ban, kiindulva az Arizónában történt, villámfényű atombomba-robbantásból leírta eszmélődését: „Néhány reflexió az atombomba lelki visszhangjáról”.[4]

Nem szólt itt a kísérletet végrehajtók erkölcsi felelősségéről, sem az atomenergia felhasználásának gazdasági és politikai problémájáról, hanem a tudományos vívmány veszélyes szempontjait  vette fontolóra: 1) Az ember hosszú kutatás eredményeképpen, felszabadította az atomenergiát, és most már világosan tudatosította hatalmát. Eddig felhasználta az anyagot, de ezután vajon hogyan él e hatalmával, hiszen idővel felrobbanthatná a Földet? 2) Valójában hatalmának tudatosításánál többről van szó: e hatalom ugyanis vég nélkül fejleszthető. Felvillant a gondolat a kísérletező tudósokban: a háború végét siettetni lehet milliárdos költségekkel. Tragikus habozás után meg is valósult az elgondolás. Vajon ezután nem következnek a tudományos felfedezések nyomán más kísérletek: az anyag „vitalizálása” (élet „teremtése”) óriás-molekulák létrehozásával, az emberi szervezetmanipulálása hormonokkal, az öröklés és a nemek ellenőrzése génmanipulációval? 3) Az ember első sikerei után, hatalma tudatában arra gondolhat, hogy – külső gazdagodásán túl – biológiailag befejezi növekedését. A jövőben nemcsak tudja, hanem kötelessége is együttműködnie saját genezisével, éspedig planetáris méretekben. De vajon érzi felelősségét az emberiség jövője iránt? 4) A modern világ nagy ellensége az életuntság (ennui), az életundor (taedium vitae), amely napjainkban óriásira duzzadt. [Teilhard itt a Sartre-féle ateista, az abszurdot, a lét értelmetlenségét hirdető egzisztenciaizmusra céloz, amely a háború után virágkorát élte – Sz. F.] Nos, az atombomba visszhangjaként felmerül az emberi tudatban az alapvető kérdés: mi az evolúció értelme? Merre tart a fejlődés, mi lesz kimenetele? Mit mond a „Föld szelleme”? 5) De mit jelent a Föld szelleme? Vajon a prométheuszi vagy fausti gőgről van szó: az erejére büszke ember becsukódik önzése fellegvárába, szemben az ellenséges és vak világmindenséggel? Vagy ellenkezőleg: a keresztény szellemről, a szolgálat és az ajándékozás szelleméről: a mások szolgálatába állított erő, a szeretet szelleméről?

Teilhard de Chardin tanulmánya végén választás elé állít: most csak felveti az evolúció értelmének, végpontja mivoltának kérdését, az Isten-kérdést. Válaszát más tanulmányokban fogalmazza meg.

Az egyetemes fejlődés Ómega-Pontja: a feltámadt Krisztus

A fejlődés Teilhard szerint (és hitünk szerint) természetfeletti szinten, Krisztus Testében, az Egyházban folytatódik. Teilhard Krisztus Testének növekedését nevezi „krisztogenezisnek”. „Egyetemes Krisztusa” nem más, mint a Máriától született, a kereszten meghalt és feltámadt Jézus Krisztus, aki most már megdicsőült emberségében a világmindenség Ura (Pantokrátor), akinek mindent össze kell foglalnia, és visszavinnie az Atyához, hogy „Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28).

Teilhard de Chardin nem utópista, nem naivan optimista, hanem keresztény hitből fakadó reménységgel vallja, hogy „új ég és új föld” lesz. (Jel 21,1kk.) Gyakran hangsúlyozza: csak egy „transzcendens Ómega”, a feltámadt Krisztus Lelke „amorizálhatja”, alakíthatja át isteni szeretettel ezt a kavargó, megosztott, viszályoktól és háborúskodásoktól széttépett, szabadságra és békére sóvárgó emberiséget.

Csak ha a teremtő Lélek szívünkbe árasztja az isteni szeretetet (vö. Róm 5,5; 8,14–15; 13,8–10), akkor valósulhat meg az átalakulás a neki szabadon megnyíló szívekben. Az „egyetemes konvergencia” „felsőbb Tűzhelye” viszi végbe a divinizációt, az „átistenítítést”.  Az emberi erőfeszítéssel előkészített nagy ostyát, a humanizált világot Krisztus Lelke változtatja át istenivé.

 Teilhard-nak a Mise a világ felett című elmélkedésére, és az előbbi híres hasonlatára utalt  XVI. Benedek  pápa 2009. július 27-én, az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

A fiatal kutató, az ázsiai sztyeppén (1923-ban) írt elmélkedés, a Mise a világ felett Felajánlásában írta: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon. Bizony tudom, hogy ez a kenyér – a mi fáradozásunk – önmagában csak vég nélküli szertebomlás. S jaj, ez a bor – fájdalmaink – egymagában még csak szétmaró ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek a szíve mélyébe oltottad azt az ellenállhatatlan vágyat, amely mindnyájunkat – gonoszt, meg a hívőt is – egyaránt kiáltani késztet: »Uram, tégy minket eggyé!«”

Befejezésül idézzünk Ferenc pápa üzenetéből, amelyet a Kommunikáció idei, 50. Világnapjára tett közzé: „Az E-mail, az sms, a közösségi hálók, a chat is lehetnek a kommunikáció teljes mértékben emberi formái. Nem a technológia határozza meg, hogy egy kommunikáció hiteles vagy nem, hanem az ember szíve és képessége, hogy jól használja a rendelkezésére álló eszközöket.

A közösségi hálók alkalmasak rá, hogy segítsék az emberi kapcsolatokat és előmozdítsák a társadalom javát, ugyanakkor elvezethetnek a személyek és csoportok még mélyebb szakadásához és elkülönüléséhez is. A digitális környezet olyan, mint egy tér, egy találkozóhely, ahol (…)  folytathatunk hasznos beszélgetést vagy részt vehetünk valakinek az erkölcsi lejáratásában. Azt kérem, hogy az irgalmasságban megélt Szentév »tegyen nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést« (Misericordiae vultus, 23). (…) A kommunikáció és az irgalmasság közötti találkozás olyan mértékben lesz termékeny, amennyire képes (ilyen) személyes közelséget teremteni, amely a másikkal törődik, vigasztalja, gyógyítja, kíséri és vele örül. A megosztott, darabjaira esett, ellentétekre épített világban az irgalmassággal történő kommunikáció azt jelenti, hogy hozzájárulunk a jó, szabad, szolidáris közelséghez Isten gyermekei, az emberségben testvérek között.”

(szf)

[1]Az emberiség jövője, Teilhard de Chardin új időszerűsége – ezzel a témakörrel foglalkozott 2005. április 7–12. között, a nagy tudós és gondolkodó halálának 50. évfordulóján New Yorkban és Washingtonban egy nemzetközi konferencia neves szakemberek közreműködésével. Aktáit közzétették: Teilhard 2005. Colloque International, NewYork/Washington. Aubin Editeur, 2005. Figyelemreméltó Michel Camdessus nyitóelőadása New Yorkban, az ENSZ székházában 2005. április 7-én. Ebből az előadásból veszek át néhány meglátást a globalizáció és a planétizáció egybevetéséhez. Vö. Teilhard de Chardin, Œuvres, 5: L’Avenir de l’Homme, főleg 159–175.; Szabó Ferenc SJ: „Az emberiség jövője”:

http://www.tavlatok.hu/net/PDF-ek/emberiseg_jovoje.pdf#page=1&zoom=auto,-21,842-http://www.tavlatok.hu/83/83e_szamunk_ele.htm

[2] A Nooszféra szó görög gyökerét (nóosz – núsz = gondolkodóképesség, értelem, szellem, gondolat, lélek, akarat, vágy…) felvette a NOOSnet kábel-operátor, biztosítva az „internet”-hálózatot az egész bolygón. Vajon ez véletlen egybeesés? Mindenesetre gazdag jelentésű. Teilhard már 1918-tól meglátta  „planetáris” gondolatának alapvető fogalmát, a „planetáris tudatot”, amelyet először „Nagy Monádnak”, majd „Antroposzférának” nevezett, mígnem 1925-ben elnyerte végleges nevét. (Oeuvres,XII, 261–278.)

[4] Études septembre 1946 Œuvres, 5: L’Avenir de l’Homme, 179–187.