2016-07-22 12:45:00

A gender-kultúra és a feminizmus kihívása - Szabó Ferenc SJ cikkismertetése


A tavalyi családszinódus alkalmával Angelo Bagnasco bíboros, az olasz püspöki konferencia elnöke, a Vatikáni Rádiónak adott interjújában a szinóduson elhangzott kihívások közül kiemelte a gender-elmélet káros következményeit és azt a korunkra jellemző mentalitást, amely banálissá igyekszik tenni az emberi szexualitást, lerombolva a természetes család fogalmát. A gender-elmélet terjesztése súlyos sértés a szülők természetes jogai ellen, amelyekkel egyetlen intézmény, hatóság sem élhet vissza. A bíboros utalt azokra a kísérletekre, amelyek a gyermekek/fiatalok szexuális nevelésében alkalmazzák a gender-elméletet. Miről is van szó? A problémát most megvilágítja P. Szabó cikkismertetése, de tovább haladva szól a kérdéssel összefüggő feminizmusról is. Mario Imperatore jezsuita tanulmányát ismerteti, amely a La Civiltà Cattolica 2014. május 3-i számában jelent meg.*

(*Mario Imperatori SJ, „Sfide filosofico-teologiche de corpo  sessuato” La Civiltà    Cattolica 2014, II, 236‒248, 3933 (3 maggio 2014))

Mario Imperatore, jezsuita szerző egy nagyon időszerű jelenségből indul ki: napjainkban egyre terjed a „lesbico-gay” kultúra, amely a radikális (leszbikus) feminizmus ideológiájára is támaszkodva[1] azt a posztulátumot hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő közötti anatómiai-biológiai különbség kialakulásában a szociális szerep és a kultúra (queer-elmélet) befolyása játszotta és játssza a döntő szerepet.[2] Tehát a férfi és a nő szexuális kapcsolata szociális képződmény, és – amint Michel Foucault hirdette ‒ a heteroszexuális vágy mindig szoros kapcsolatban áll a hatalom gyakorlásának játékával.[3]

Ez a nézet, posztulátum tehát elmossa a különbséget a férfi és a nő szexuális meghatározottsága között (gender-kultúra).[4] Ez az elmélet/ideológia lerombolja a sajátos szexuális identitást, akár heteroszexuális, akár homoszexuális, akár leszbikus legyen. Mindent visszavezet a „normatív” és a „deviáns” szociológiai kategóriákra, és így megteremti az előfeltételeket, hogy eltüntessék  a „perverzió” pszichológiai kategóriáját is. Ebből következően bevezetik a feltételezett „új jogok” kategóriáját, és automatikusan egyenlőségjelet tesznek a szociológiai „deviáns” és a jogi „diszkriminatív” közé, így aztán kialakul – még a „haladó társadalmak” globális gazdasági válsága előtt ‒ a „likvid társadalom” és a „likvid szerelem” klímája.[5]

A szerző fontos meglátása, hogy ez az irány/ideológia Descartes-ra, és még távolabb a Platónra hivatkozó dualista antropológiára (idealizmusra) vezethető vissza. Ez a dualizmus jelentéktelennek tartja az ember testi mivoltát. Mert, ahogy már Beauvoir elsőnek magyarázta, az ember testi mivolta önmagában semmit sem mond a sajátosan emberiről a szociális és pszichológiai meghatározó tényezők nélkül. A szerző rámutat a radikális feminizmus egyik fő képviselője, Simone Beauvoir (Sartre élettársa) antropológiájának dualista, karteziánus gyökereire.[6] Beauvoir – részben Sartre-ot, részben Merleau-Pontyt és Foucault követve ‒ azt akarja bizonyítani: nőnek (és férfinak) nem születik senki, hanem azzá válik. „Az emberi egyed nem puszta testként ismeri meg és teljesíti ki önmagát, hanem különféle tabuknak és törvényeknek alávetett testként: meghatározott értékrendszerrel méri önnön értékét. A nemek hierarchiájára (arra, hogy miért a nő a Másik) nem a biológia, hanem az emberiség történelmi fejlődése adhat magyarázatot, tehát az (a kultúrtörténet) formálta az emberi nőstényt azzá, ami, a faj életének (és a férfinak) alávetett lénnyé.

Igaz az, hogy az említett idealizmusnak voltak kapcsolatai a keresztény hagyományban: az újkori keresztény antropológiát is befolyásolta a karteziánus dualizmus. Még korábban az egyházatyák is gyakran hivatkoztak a platonizmusra, amikor a lélek halhatatlanságáról értekeztek, mintegy feledve a bibliai tanítást (Ter 2, 24) és a Megtestesülés dogmáját.[7]

A test‒lélek lényegi egységéről vallott mai keresztény, főleg a tamási antropológia, valamint a perszonalista filozófia cáfolja ezt a posztulátumot. Manapság a keresztény antropológiának-teológiának segítségére siet a klasszikus fenomenológia (vö. K. Wojtyla könyvét a test teológiájáról), továbbá az új neurofenomenológia.[8] Az újabb tudományos agykutatás alapján állíthatjuk, hogy az ember testi dimenziója, a szexuális meghatározottság nem tulajdonítható lényegében szociológiai és pszichológiai tényezőknek, amint ezt a veszélyes gender-elmélet vallja. Persze nem lehet tagadni a biológiai/anatómiai meghatározottság mellett a szociológiai és pszichológiai (kulturális) befolyásokat.

A teológia nem maradhat közömbös a gender-elmélettel szemben. Mindenekelőtt tudatosítania kell, hogy a keresztény hagyományt befolyásolta a dualista mentalitás, a kulturális (gyakran klerikális) „maszkulinizmus” (hímneműség), amikor Jézus férfi voltáról volt szó: lelkipásztori, lelkiségi szinten a Fiú emberségét gyakran „aszexuálisnak” fogták fel. Ebben az egyházi kontextusban alakult ki a feminista teológia. Nem szólva most annak vitatható eredményeiről, a cikkíró megállapítja történelmi érdemeit: arra késztette a teológiai reflexiót, hogy kifejezetten vegye tekintetbe a megtestesült Fiú szexuális (férfi) mivoltát is, amelyet a közép- és újkorban szinte kizárólag a női jegyesi misztika tapasztalatában lehetett megfigyelni.

A  Civiltà Cattolica jezsuita szerzője a realista antropológia, az ember szexuális meghatározottsága távlatában kitér krisztológiai kérdésekre is („cristologia sessuata”). Megemlíti, hogy a Nemzetközi Teológiai Bizottság is közzétett egy dokumentumot e kérdésről: Communione e servizio (Szeretetközösség és szolgálat, 2005). Ez 35. pontjában már hangsúlyozza az ember szexuális különbözősége teológiai és eszkatológiai jelentőségét, kifejezetten is utalva Jézusra és Máriára.

Hans Urs von Balthasar  svájci teológus  már eszmélődött a kérdésről Jézus, Isten megtestesült Fia hímneműségét összekapcsolva az önkiüresítő szolgálattal. (Fil 2, 5-11)  Isten Fia ugyanis megtestesülhetett vagy férfinak, vagy nőnek. Amikor a férfi nemet választotta, nem a hatalmat akarta gyakorolni, hanem az önkiüresítő szolgálatot, egészen a kereszthalálig. A jezsuita cikkíró rámutat: e kijelentésnek a hordereje a következő: határozottan kizárja azt a téves teológiai értelmezést, miszerint a férfi test felvételével vele járt a hatalom és az uralkodás gyakorlása. Mert ez igazában a bűnnel jár együtt, ahogy Teremtés könyvében (3) olvassuk. Mert a bűn, az Istennel való szakítás, éppen a férfi uralma alá vetette a nőt, akár a társadalomban, akár sokszor magában az egyházban is. Ez az álláspont nyitva hagyja a lehetőséget a feminizmussal folytatandó párbeszédre.

A megtestesülés hite tehát felmagasztalja az emberi testet: a Szentlélek templomának tekinti, ugyanakkor a szexualitást relativizálja, miként minden más földi valóságot. Várja a test feltámadását és az örök életet. A keresztény nem bálványozza a testi élvezeteket: nem istene a has vagy a szex; hiszen: „Isten országa:  igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17).

 

[1] Lásd Simone de Beauvoir, A második nem, 1949 ( magyarul Gondolat Kiadó, Budapest, 1969 és 1971); Monique Witting, Non si nasce donna, 1980 (a francia feminizmusról);  Michel Faucault, A szexualitás története I‒IV (1976‒1984).

[2] A queer-elmélet ([kwir], a társadalmi nemek elmélete (gender studies) egyik alterülete, amely az 1990-es években a meleg és leszbikus tanulmányokból alakult ki. A megközelítés nagyban épít a poszt-strukturalista, dekonstrukciós módszerekre; a társadalmi nem és a szexuális irányultság konstruktivista olvasatát adja. (Wikipedia)

[3]Lásd Szabó Ferenc SJ szemléjét: Mérleg 1988/4 = „M. Faucault életművének megközelítése” in Szomjúság-forrás, Róma, 1989, 236‒261.

[4] A gender-kutatásokról lásd Kopp Mária szakszerű tanulmányát a Távlatok honlapján:

http://www.tavlatok.hu/net/cikk29kopp_k.htm

[5] Vö. Z. Bauman, Amore liquido, Bari, Laterza, 2004.

[6] Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre filozófiájáról bővebben lásd tanulmányaimat: Az ember és világa, Máltai Könyvek, Budapest, 2011, 236‒260 (a szabadságról és erkölcsről); Két végtelen között, Budapest, 1999, 111‒130. – Vö. még Joó Mária, „Simone de Beauvoir filozófiája és A második nem” http://www.c3.hu/~prophil/profi033/joo.html

[7] „Caro cardo salutis”, Tertullianus, De Reurrectione carnis, VIII: PL 2, 852.

[8] M. Capuccio (szerk.), Neurofenomenologia, Mondadori, Milano, 2006.








All the contents on this site are copyrighted ©.