Gazdag szegények - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 18. vasárnapra

Barátomtól tanultam a bölcsességet: ha soha nem mondasz nemet, gyengülnek az igenjeid. Amikor sorra olvasom Jézus történeteit és buzdításait a bizalomról, az Isten és ember iránti szerető figyelmességről, természetesnek tűnik az a kérdés is: vajon Jézus mire mondott nemet? A gonoszra, nyilván. Utána meg leginkább arra a gazdagságra, amely gúzsba köt ahelyett, hogy az életet szolgálná.

Vasárnapi evangéliumunkban Jézus elutasít egy embert, aki a testvérével szembeni követelését szeretné általa érvényesíteni, anyagi ügyleteibe kívánná bevonni. Jézust nem gyanúsíthatjuk azzal, hogy nem állt ki a gyengék és kisemmizettek mellett. Azt sem lehet mondani, hogy a földi igazságosságot eleve szükségtelennek ítélte volna. Most azonban határozottan ellenáll. Szavai Mózes történetét is idézik, aki oktalanul erőszakhoz folyamodott, hogy békét teremtsen, s akire egy izraelita szólt rá: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk?” (vö. Kiv 2,14). Jézus nem törekszik totális hatalomra. Nem akar minden problémát megoldani, inkább a bajok gyökerével törődik.

A történet folytatása világosabbá teszi a helyzetet. „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete!” A korabeli pogány irodalom is óvott a kapzsiságtól meg az irigységtől, mert ezek tönkreteszik az emberek kapcsolatait, családi viszályhoz, a barátságok kihűléséhez, belső nyugtalansághoz vezetnek. Az emberi élet igazi lehetősége a kapcsolatok kiteljesedése. A boldogság nem megfogható, valahogy mindig új ajándék, mint maga az örök élet is. A „vigyázzatok” felszólítás másutt is óv az élet nagy félreértéseitől vagy hazugságaitól, amelyeket nemzedékről nemzedékre ellesünk és átadunk (Mt 9,30; 16,6; 18,10), s amelyek talán a végső napokat, az ítélet napjait is megnehezítik (vö. Mt 24,6; Mk 13,9.23.33).

Jézus komolyan szól, de nem annyira fenyeget, inkább a bölcsesség, a tapasztalat derűjével szólal meg. A példabeszéd, amely itt következik, könnyed humorral folytatja az ószövetségi irodalom megfigyeléseit az esztelen gazdagokkal szemben (vö. Péld 18,11; 28,11). A gazdagnak – már megint – jó termése van, hozzáértően félreteszi, és azt mondja magában: „Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” Az ókori ember ajándékként tekintett az életre, amelyet egyszer vissza kell adni igazi tulajdonosának. A fordításban szereplő „számon kérés” talán túloz is: nem feltétlenül az ítélet, egyszerűen a nagy visszaszolgáltatás igazsága rejlik benne. Az ókori elképzelés szerint a jó megkönnyíti a lelket, a rossz, az önzés viszont megnehezíti, lehúzza, örvénybe zárja. Mintha a vagyonnak furcsamód saját „tömegvonzása” lenne. Leköti az ember gondolkodását, míg végül egészen elfelejtkezik az egy szükségesről (vö. Lk 10,42).

Emberünk okos, de nem eléggé. Valójában már nem ő irányít, hanem a vagyona, beszűkült kényelme. Nem látja, hogy gyűjtögetése távlat nélküli. Ha nem akarunk így járni, esztelennek bizonyulni, meg kell ragadnunk a Jézus szavaiban kínált lehetőséget: Istenben kell gazdagodnunk. Istenben az adakozó ember gazdagodik, aki őt utánozza, vagyis életet ad, a rá bízott anyagi és szellemi javakat megosztja másokkal, és figyeli, hogyan lesz része annak az életnek, amelyet kapott és most is folyamatosan kap.

Az adakozó élet hihetővé teszi a hitet. Nem a szegény gazdagok, hanem a gazdag szegények táborát kellene növelnünk, akik számíthatnak Istenre és egymásra. Amit sikerül odaadnunk, már biztosan Istené, és ezért a miénk, mindannyiunké (vö. Lk 12,33-34; vö. 1Kor 3,18-21).

Évközi 18. vasárnap, C év