Tűz és víz – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 20. vasárnapra

Amikor azt mondjuk, Jézus a végső időről tanít, magunkban mindig elhelyezzük valahová ezt a végső időt, mintegy felbecsüljük, kimondatlanul is, milyen messze lehet még, és ehhez mérten: mennyi közünk van hozzá. Jézus ezzel szemben állandó várakozásra buzdított: figyeljünk, virrasszunk, álljunk készen, mert az idő közel, az Emberfia bármikor visszatérhet. A mostani vasárnap evangéliuma még személyesebb hangot választ: Jézus saját várakozásába vezet be, amellyel a végső idő teljességére készül.

A beteljesült idő drámai eseményeit most nem a kozmosz megrendülése, látványos jelek vagy világvégi viharok kezdik meg. Jézus ehelyett tűzről beszél, illetve keresztségről, vagyis olyan vízről, amelybe neki magának kell elmerülnie. Szavai magukban is szikráznak, villódzanak: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön, és mennyire szeretném, hogy lángra lobbanna már. Keresztséggel kell azonban megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, amíg ez be nem teljesedik.” A keresztség Jézus halálát és feltámadását jelenti. Hogy a világ kibontakozhasson értelmetlen sötétségéből, neki kell kiinnia a poharat és megkereszteltetnie a halál vizeiben, ahogy arra másutt utal, a Zebedeus testvérekkel való beszélgetésben (vö. Mk 10,38-39). A világ nagy átalakulása a mi időnkből nézve már megkezdődött: Jézus egészen odaadta életét, meghalt, de feltámadt, és ezzel már megtörte a mindenség muladóságát, halálos unalmát, utat nyitott az új életbe.

Eszerint már fellobbant a tűz? Igen, többféle értelemben is. A tűz, mint mindenféle természeti erő, kettős jelentésű: hozhat életet vagy halált, pusztíthat, rombolhat, de melegíthet, vigasztalhat is. „Tűzcsóvát dobni”, „lángba borítani” – ezek a szavak valamiféle gyújtogatásra emlékeztetnek. Lukács evangéliumában is először efféle értelemben fordul elő a tűz jelképe: Keresztelő János mondja, hogy az Eljövendő „majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel”, „csűrébe hordja gabonáját, a pelyvát pedig elégeti olthatatlan tűzzel” (Lk 3,16-17). A végső ítéletben elpusztul, ami nem maradandó, ami hamis, mindaz, amit nem szeretetből tettünk, nem Istennel belső egységben. Azonban már itt, az evangélium elején is megjelenik a másik tűz, a Szentlélek, aki pünkösdkor majd lángnyelvek alakjában száll az apostolok fölé (vö. ApCsel 2,3), hogy ők, az egész világnak továbbadhassák az igazság és szeretet tüzét, az életadó Lelket. A jó hír is tovaharapódzik, a derű is ragadós, a tisztaságra is mindjárt jólesően ráfeledkezünk, ahogy a friss levegőt vagy a tettetés nélküli örömet azonnal észrevesszük.

Jézus tehát arra vár, hogy odaadásával az Atya rendelése szerint az élet forrása lehessen, szenvedélyesen vágyakozik arra, hogy belőle kiindulva átalakuljon a világ. Mi talán azt szeretnénk, hogy villámlásszerűen, egyetlen pillantás alatt semmisüljön meg a rossz, és győzedelmeskedjen a jó. Jézus messiási szenvedésében azonban a világ hosszadalmas átalakulása is benne foglaltatik, ez a lassú égés, ez a küzdelmes tisztulás. Jézus ezért folytatja beszédét: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között…” Jézus nem akarta szembefordítani egymással a családok tagjait, és nem akart békétlenséget terjeszteni. A szeretet soha nem erőszakos, a bátorság jele inkább a türelem. Vannak helyzetek, amelyekben az igazság és szeretet látszólag vesztes marad, annyit mégis tehetünk értük, hogy elviseljük a szembenállást, a világ disszonanciáját.

Úr Jézus, aki odaadtad magadat égő áldozatul, aki szívedben hordozod az erőszaktól annyira szenvedő világot – éltess Lelkeddel, taníts gazdag szíveddel, szerető tekinteteddel.

Évközi 20. vasárnap, C év