Az üdvösség reménye – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 21. vasárnapra

Az evangéliumokban újra meg újra emlékeztető, összefoglaló jelzéseket találunk, miszerint Jézus tanított, gyógyított, ördögöt űzött (így főleg Márknál), vagy éppen úton volt Jeruzsálem felé – ahogy arra (Lukácsnál) vasárnapi szakaszunk bevezető mondata is emlékeztet. Ezeknek a mondatoknak gyakran rendszerező szerepe van: új szakaszt kezdenek Jézus útjának elbeszélésében. Közben figyelmeztetik is az olvasót, ne feledkezzen meg arról, hova tart Jézus, és hova kapott meghívást vele együtt ő maga. Nekünk mintha újra meg újra fel kellene tennünk a kérdést: miért is indultam útnak, hova is indultam?

„Jézus Jeruzsálem felé tartott. Útközben tanított a városokban és falvakban…” A lukácsi elbeszélésben ez a rövid jelzés valóban új egységet kezd: a 13-17. fejezetek (egész pontosan a Lk 13,22 – 17,10  szakasz) egyesek szerint kifejezetten arra a kérdésre válaszolnak, vajon ki jut be az égi lakomára. Ez a kérdés pedig nem csak személyes, hanem közösségi értelemben merül fel: miféle emberek, mely közösséghez tartozók remélhetnek az üdvösségben? A lukácsi összefüggésben ez nagyjából azt jelenti: vajon a farizeusok elitje, a tehetősek, a pontos kötelességtudók csupán, vagy azok a kicsinyek és szegények is, akikkel szinte csak Jézus mert közösséget vállalni? Jézus válasza egyértelműen ez utóbbi.

Igaz, evangéliumi szakaszunk inkább szigorúnak tűnik, mint megengedőnek, inkább ecseteli az Isten országába be nem jutottak szomorú kínjait, mint a bejutottak örömét. „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” A nekiszegezett kérdésre, amely egyfajta matematikai feladványt, illetve privilégiumot formálna az üdvösség titokzatos ajándékából, Jézus komoly intéssel felel. Bár nem mondja ki nyíltan, azért mégis sejteti, hogy a kárhozat, a végleg elrontott élet tényleges lehetőség, mégpedig sokak számára. Most még a lakoma is, amely másutt olyan gyakran jelzi Isten nagylelkű szeretetét, az örök élet javaiban való osztozást, erejét veszti. „Veled ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál”. „Nem tudom, honnan vagytok, távozzatok tőlem mind, ti gonosztevők” – halljuk a kemény elutasítást.

Miért e szigor? Először is valószínű, hogy a kérdezőben, s ezért a beszéd címzettjeiben is olyanokat sejthetünk, akik elsősorban másokat, a társadalom és a vallás megvetettjeit zárták volna ki szívesen a mennyei boldogságból, a célba érés öröméből. Az intő szó főként nekik szól. Talán hivatkoznak Ábrahámra, Izsákra és Jákobra meg a prófétákra, de nem kelnek útra, ahogy az ősatyák. Ismerik a múltat, a hagyományt, de mindez nem teszi elevenné az életüket. Jézus szavai alapján úgy tűnik, inkább bizalmaskodni akarnak vele, mintsem bízni őbenne. Nem értik, hogy ő maga az ajtó (Jn 10,7), nem értik, hogy Ábrahám vágyott látni eljövetelének napját, és ujjongott (vö. Jn 8,56).

Jézus leginkább ezt a belé vetett bizalmat, a teljes hitnek mintegy első fokozatát kéri az emberektől. A szavaiban kibontakozó szembenállás nem egyszerűen a zsidó vallás követői (mint elsők) és a pogányságból Jézushoz térők (mint késeiek, utolsók) között áll fenn. Az „üdvözülők”, vagyis azok, akiket Isten megment és megőriz, az Ószövetségben gyakran éppen zsidó hívők, akiket Isten az idők végén szent maradék gyanánt összegyűjt (Iz 37,32; Iz 45,20; Tób 14,7). Minden hívő számára kihívást jelenthet, hogy Isten működését olyanokban is felfedezze, akik eddig számára ismeretlen „irányból” érkeznek.

Bizalmaskodás helyett bízni; az intő szót megfontolni; azt a keveset, amit az üdvösség teljességéért ma megtehetünk, örömmel és bizakodással megtenni – talán ezt jelenti, hogy igyekszünk bemenni a szűk kapun. Ez is, és minden, ami azután belőle sarjad, Isten nagylelkű ajándéka.

Évközi 21. vasárnap, C év