"Mesél a zelli fenyő" - P. Vértesaljai László írása a gyökerek hűségéről

Mesél a zelli fenyő

Történt pedig, hogy Anyi, vagyis Nagyika kislány korában elzarándokolt a szüleivel és Nenekével, azaz Terike leánytestvérével Máriazellbe. Ami megmaradt benne, a hatalmas szál fenyők látványa a kegyhely környékén.

Nagyika-kislány előbb lány, majd nagylány lett, aztán kisasszony, később menyasszony, majd asszony, ismét később nagyságos asszony. Tény, hogy boldog fiatalasszonyként tért vissza Máriazellbe és ekkor, bár tudta, hogy tilos a határon áthozni, vett egy szép kis fenyőfacsemetét. „Elaltatta” majd becsomagolta a ruhái közé és Isten jóságos irgalmából hazacsempészte. A császári és királyi határőrök aludni méltóztattak, mire föl Anyika levitte a kisded Fácskát Antaltelepre a nyaralójukba és ott Apikával együtt elültették csendesen. Meg is eredt és lett mind nyurgább, szépen búgó, mélyezüst zöld, egyenes fenyőfa. Suttogó hangja egyre csak a zelli erdőről mesélt. Nagyika nagyon szerette ezt a beszédet, Api kevéssé értette.

Miután ők ketten egymás után „elmentek”, a zelli fenyő úgy megnőtt, hogy a tetejét alig láttuk már, a derekát is csak két ember tudta átölelni.

Amikor most nyáron az a rettenetes vihar júliusban rátört a Balaton Felvidékre, letörte a zelli fenyőnk csúcsát, egy nyolc méteres darabot belőle, de az nem esett le, hanem ott himbálózott veszedelmesen, a még így is húszméteres fatörzsön. Kosaras óriásdaru jött ki és alpinisták tornászták le darabokban. Én csak ott álltam és néztem a fa csúcsát és összeszorult a torkom, mert a másnap reggeli nagy csendben hallottam, ahogy beszélt a zelli fenyőfa csúcsa: „Ugye, milyen szép volt, amikor lábujjhegyre álltunk…, én az egész völgyet láttam”. Máriazellről beszéltek, ahonnét vétettek. A gyökerekről, ahol a fa szíve dobogott.

Kiválasztottam egy szép ágat a koronából, amit az alpinisták ledobtak föntről. Gyönyörű és erős tobozok díszítették, Karácsonyra készült már a fa. Az alig karnyi méretű terebélyes faág oly súlyos volt, alig bírtam el és fényesen gyantás. Gyanúsan fényesen…! Elvittem a tavaly szentelt Páduai Szent Antal szobrunk lábaihoz, ahol halak gyülekeznek a Szentet hallgatni. Leültem a lócára a szobor mellett és csöndben maradtam… Lehunyt szemmel sírtak a tobozok, a halak is hallgattak, a Szent sem prédikált már. „A máriazelli erdő, a máriazelli erdő, a máriazelli…” – hallottam egyre halkabban, majd csend lett a Balaton északi partján. Igen, a gyökerek, bárhová kerülnek is, csak hazajárnak!          

(vl)