Sír az Úr az arquatai kereszten a barátaiért… - P. Vértesaljai László jegyzete

Alig több mint 24 órával odébb a szörnyű földrengés után, csütörtök hajnalban a számítógépemen azokat a fotókat nézegetem, amelyeket augusztus 7-én vasárnap Arquata del Tronto-ban készítettem. Augusztus első vasárnapján, éppen két és fél hete délelőtt érkezem a még szendergő hegyi falucskába. Friss és erős szél fúj, gyengén szitál az eső, fázom is, karjaimat lapogatom és így cserkészem be a tiszta utcákat, a nyers és éles kőből összerótt házak közét… Látom Itália sokadik, apró, de megunhatatlan csodáját. A falu neve – Arquata – a latin „arx”, erődítmény szóból ered és valóban, a település fölött, valószínűtlen magasságban, ma is ott az arx, a fellegvár. Oda igyekszem, de előbb menet közben beütök Arquata templomába. Tornya sincs, csak így bizalmasan belesimul a többi házba, ám ajtaja tárva nyitva és belépek. Szemben a túlsó sarokban azonnal meglátom a gyönyörű románkori feszületet. Elébe ülök és ottfelejtem magam. Az Úr Jézust látom, ahogy méltósággal a kereszten függ, bár súlya nincs, túl van már a szenvedésen és halálon, noha a vér még meg sem száradt arcán, és kezén-lábán. Fejét jobbra fordítja, a hegyek felé, Pescara del Tronto, Amatrice és Accumoli irányába…

Ahogy pergetem a képeket, szó szerint megelevenedik az azóta, két napja meghalt Arquata. Összeszorul a torkom, és összefolyik a kép, olyan hihetetlen mindaz, ami történt. Már csak azt a románkori feszületet nézem, Jézus arcát figyelem és kérdezem: De hát hogyan, Uram, de hát hogyan történt, hiszen Te is, nemde, ott vagy közöttük…?

A kérdés sokáig lebeg a kicsi templom öblén, míg elül, majd újra kérdem, sokszor egymás után. Lapozom a képet, arról a feszületről vagy húsz fotót is csináltam. Az Úr hallgat. Befelé néz, a hegyek közé. Minthogy nem kapok választ, szomorúan bezárom a számítógépem programját. A készülék nyitóoldalát látom és csodálkozva pillantok rá. Háttérképként a műveleti jelek sora mögött, ott az arquatai Krisztus. Nagyon meglepődöm. Azért nyugodtan végiggondolom, mit is csináltam és tisztán fölidézem, hogy két kattintással a legegyszerűbben kiléptem a fényképnézegető programból. Mást nem csináltam. Az Úr pedig egyszerűen csak megjelent a képernyőn. Mégpedig úgy, hogy „formázta” magát, a testét engedi láttatni, az arcát is, csak a szemét takarja el. Szája néma, szemét nem látom.

Csendben maradok, sokáig. Lassan derengeni kezd, kint a kertben és a szívemben is. „Sírsz, Uram?”  - kérdem tőle, mire már hallom is...

Nézem a képernyőt, elúszik a kép, sorok csorognak be a János evangéliumból, ahol egy másik sírásról szól a szeretett tanítvány, amikor az ott körülállók nevében mondja: „Nézzétek, hogy szerette őt”. Lázárt. A barátját.

Sír az Úr, mert szereti a barátait…, akik már az Atyja elé álltak. Akik meg- és hazaérkeztek. Azt is tudja, hogy nem is csak 247-en vannak. Sír az Úr az Arquata del Tronto-i kereszten, az összes barátjáért.

(vl)