Ferenc pápa beszélgetése lengyel jezsuitákkal: Növekednünk kell a megkülönböztetésben

Lengyelországi apostoli útja során a XXXI. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmával Ferenc pápa 2016. július 30-án szombaton, délután öt órakor, a rendalapító Loyolai Szent Ignác atya 31-i ünnepének  első vesperesán lengyel jezsuiták 28 fős csoportjával találkozott Krakkóban az érsekség épületében. A két lengyel jezsuita provincia elöljárói, P. Tomasz Ortmann és P. Jakub Kołacz mellett az imádságon és a beszélgetésen részt vett még P. Andrzej Majewski, a Vatikáni Rádió programigazgatója, P. Federico Lombardi, a Szentszék egykori szóvivője és P. Antonio Spadaro, a Civiltà Cattolica olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője. A találkozó egyszerű, spontán és szívélyes légkörben zajlott, melyen nem hiányoztak a rend és az egész egyház életét érintő jelentős kérdések. Ferenc pápa megérkezése után egyenként köszöntötte a jelenlévőket, el-elbeszélgetve főként azokkal, akiket már korábbról ismert. Majd helyet foglalt és elkezdődött a párbeszéd, meghallgatta a feltett kérdéseket, melyeket P. Jakub Kołacz provinciális fordított olaszra, jóllehet a jelenlevő lengyel jezsuiták döntő többsége érti és beszéli az olasz nyelvet. A mintegy negyven percen át tartó beszélgetés végén Ferenc pápa hozzáfűzött még egy könnyen érthető ajánlást a tanítói tevékenységével kapcsolatban. A lengyel jezsuiták 28 fős csoportjával folytatott krakkói beszélgetés átirata a Szentatya jóváhagyásával a Civiltà Cattolica olasz jezsuita folyóirat augusztus 25-én megjelent számában olvasható. Ebben a pápa az Ifjúsági Világtalálkozó kapcsán a fiatalokkal folytatott kapcsolatáról beszél és megvilágít néhány jelentős lelkipásztori szempontot.  

Üzenete eléri a fiatalok szívét. Hogyan beszél hozzájuk ilyen hatékonyan? Kaphatnánk néhány tanácsot a fiatalokkal folytatott munkáról?   

Amikor hozzájuk szólok, a szemükbe nézek. Mivel nem tudok mindenki szemébe nézni, de egyiknek, másiknak és harmadiknak a szemébe nézek, így mindenki azt érzi, hogy figyelek rájuk. Ez úgy spontán jön nekem. Így csinálom ezt a fiatalokkal. Aztán, amikor velük beszélgetek, kérdéseket tesznek fel... Ma például az ebéd során néhány kérdést tettek fel... Odáig menően kérdeztek, hogy miként gyóntatok! Ők aztán nem szemérmesek! Egyenes kérdésekkel jönnek. És egy fiatalnak mindig az igazsággal kell válaszolni. Tehát ma az ebéd alkalmával egy bizonyos ponton odáig jutottunk, hogy a gyóntatásról beszélgettünk. Egy fiatal lány megkérdezte: Ön hogyan gyóntat? Erre mesélni kezdtem nekik. Azt mondta az egyik: „Az én hazámban botrányok történtek papokkal és nincs bátorságunk elmenni gyónni egy olyan paphoz, aki botrányosan élt. Nem tudom megtenni!”. Nézzétek, megmondják nektek az igazságot, néhányszor szemetekre is hányják azt… A fiatalok egyenesen beszélnek. Az igazságot akarják, vagy legalább egy „Erre most nem tudok válaszolni!” világos feleletet várnak. Velük szemben soha nem szabad olcsó ürüggyel kibújni a válaszadás elől. Az imádság kapcsán is megkérdezték tőlem: „Hogyan imádkozik?”.  Ha elméleti választ adsz, csalódnak benned. A fiatalok nagylelkűek. Hogy velük dolgozz, ahhoz nagy türelemre, nagyon-nagy türelemre van szükség. Az egyik azt kérdezte ma tőlem: „Mit mondjak annak a barátomnak vagy barátnőmnek, aki nem hisz Istenben, hogy higgyen?” Ilyenkor késznek kell lenned arra, hogy kijavítsd ebben vagy abban a vonásában, mely receptet és kész választ vár. Én azt válaszoltam: «Nézd csak, az utolsó dolog, amit csinálnod kell, hogy mondasz valamit, Kezdjél el valamit csinálni. Aztán ő, a fiú vagy lány, majd magyarázatot kér tőled, hogyan éled ezt és miért». Tehát, közvetlennek kell lenni, egyenesnek az igazsággal.    

Mi a jezsuita egyetemek szerepe?   

A jezsuiták vezette egyetemnek a globális képzésre kell irányulnia és nem csak az intellektuális képzésre, hanem az egész ember formálására. Ha ugyanis az egyetem egyszerűen csak fogalmi ismeretek akadémiája, vagy profi szakemberek „gyára”, vagy ahol az ügyekre fókuszáló mentalitás felülkerekedik, az tévútra kerül. Mi a kezünkben tartjuk a Lelkigyakorlatok könyvét. Ez egy nagy kihívás: az egyetemet a Lelkigyakorlatok útjára vinni! Ez az igazság kockáztatását jelenti, nem pedig zárt igazságokat, amikről pedig senki nem vitatkozik. Az emberekkel való találkozás igazsága nyitott és megkívánja annak a megengedését, hogy maga a valóság szólítson meg bennünket.   

A jezsuiták egyetemei kapcsolódjanak bele az egyház és a nemzet valós életébe, ugyanis ez is valóság. Szenteljen különleges figyelmet mindig a peremre szorultak iránt, azok védelmében, akik leginkább védelemre szorulnak. És ez – legyen világos – nem jelenti azt, hogy kommunisták lennének. Ebben az esetben a jezsuiták egyetemének teljes egészében bele kell kapcsolódnia a valóságba, az egyház szociális gondolatával. A szabadelvű, liberális gondolkodás, mely az embert eltávolítja a központból és helyébe a pénzt teszi, nem a miénk. Az egyház tanítása világos és ebben az értelemben kell tovább menni.  

Hogyan lett jezsuita?  

Amikor a szemináriumba léptem, már volt szerzetesi hivatásom. De abban az időben a gyóntatóm jezsuita-ellenes volt. Ugyancsak tetszettek nekem a domonkosok, az intellektuális életük. Aztán megbetegedtem és egy tüdő-műtéten estem át. Ezután egy másik pap segített nekem lelkileg. Emlékszem, hogy amikor az előző papnak megmondtam, hogy beléptem a jezsuitákhoz, egyáltalán nem értette. De éppen itt mozdult meg az Úr iróniája. Ugyanis pont abban az időben vettük fel a kisebb rendeket (a papi rend akkor érvényes alsóbb fokozatai: lektor, akolitus…). A tonzúrát a teológia első évében vettük fel. A rektor azt mondta nekem, hogy menjek Buenos Airesbe, ott Oscar Villena segédpüspököt keressem, hogy jöjjön a tonzúra szertartását végezni. Elmentem a Papi Otthonba, ahol azt mondták, hogy Villena püspök megbetegedett. Egy másik prelátus helyettesítette, éppen az én első gyóntatóm, aki aztán később püspök lett! És pontosan tőle vettem fel a tonzúrát. Oly sok év után békét kötöttünk… Mindenesetre elmondhatom, hogy az én jezsuita hivatásom magamtól érlelődött…        

Ebben a csoportban van néhány frissen szentelt pap is. Mit tanácsolna a jövőjükre nézve?    

Te tudod: a jövő az Istené! A maximum, amit megtehetünk az, hogy a jövőt kutatjuk. De a jövőkutatók mind éppen a legrosszabb lélektől valók. Egy tanács: a papság egy valóban nagy kegyelem. A te papságodat, mint egy jezsuita papságát itassa át az a lelkiség, amit eddig megéltél, vagyis Szent Ignác Suscipe imádságának a lelkülete

A beszélgetés ezen a ponton szemlátomást befejeződött, miután a pápának ajándékot nyújtottak át. Ferenc pápa azonban jelezte, hogy még valamit szeretne hozzáfűzni, amire mindenki ismét helyet foglalt. 

Szeretnék hozzáfűzni még valamit. Arra kérlek benneteket, hogy foglalkozzatok a szeminaristákkal. Mindenekelőtt adjátok nekik azt, amit mi is megkaptunk a Lelkigyakorlatokból, a megkülönböztetés bölcsességét. Az egyháznak ma szüksége van arra, hogy növekedjék a lelki megkülönböztetésben. A papképzés néhány terve azt kockáztatja, hogy túlságosan tiszta és elvont eszmék fényénél nevel, hogy a priori, előre mereven rögzített kritériumokkal cselekedjen, melyek eltekintenek a konkrét körülményektől: «ezt meg kell tennem, azt nem szabad megcsinálnom». Az így pappá szentelt szeminaristák nehézségben találják magukat, amikor a fiatalokat és a felnőtteket az életben kísérniük kell. Mert sokan kérdik: «Szabad ezt? Nem szabad ezt?». Minden ezen áll vagy bukik. Sokan csalódottan jönnek ki a gyóntatófülkéből. Nem mintha a pap rossz lenne, hanem mert nem képes megkülönböztetni a különféle helyzeteket és hiteles megkülönböztetéssel kísérni őket. Nincs megfelelő képzésük. Ma az egyháznak növekednie kell a megkülönböztetésben, a megkülönböztetés képességében. Főként a papoknak van erre szükségük a szolgálatukban. Éppen ezért kell képezni a szeminaristákat és a papokat: ők rendszerint bizalmat kapnak a hívek részéről. A lelkivezetés nem kizárólag papi karizma, hanem világi is, ez igaz. De ismétlem, segíteni kell főként a papokat, segíteni a Lelkigyakorlatok fényénél a lelkipásztori megkülönböztetés dinamikájában, mely tiszteletben tartja a jogot, de képes tovább menni. Ez egy fontos feladat a Társaság számára.

Engem nagyon megérintett Hugo Rahner atya gondolata. Ő világosan gondolkodott és világosan beszélt. Hugo azt mondta, hogy a jezsuitának a természetfölötti szimata emberének kell lennie, vagyis rendelkezni kell az emberi élet és a történelem eseményeivel kapcsolatos isteni és diabolikus dolgok iránti érzékkel. A jezsuitának tehát képesnek kell lennie a megkülönböztetésre mind az Isten mind az ördög mezején. Ezért Szent Ignác a lelkigyakorlatokban azt kéri, hogy nyerjünk bevezetést az élet Urának a szándékaiba és éppúgy az emberi élet ellensége és csalásai szándékaiba. Hugo Rahner merész, valóban merész az írása, mert itt van a megkülönböztetés. A jövő papjait nem tisztának és világosnak tűnő általános és elvont eszmék jegyében kell képezni, hanem éppen azt szolgálja a szellemek megkülönböztetése, hogy valóban segíthessük az embereket a konkrét életükben. Jól meg kell érteni ezt: az életben nem minden fehér vagy fekete. Nem! Az életben a szürke árnyalatai túlsúlyban vannak. Szükség van a szürkében való megkülönböztetés tanítására.

Ezen a ponton Ferenc pápa további programjai miatt be kellett fejezni a találkozót. Mielőtt azonban eltávozott volna, minden jelenlévő jezsuitától személyes búcsút vett.          

(vl)