Még a Jóisten is velünk csocsózott – P. Vértesaljai László jegyzete a földrengés sújtotta Amatriceből

Szombat hajnalban surranok ki a Városból, ahová pedig egyre többen érkeztek Teréz anya vasárnapi szenttéavatására. Az ismerős ősi konzuláris út, a Via Salaria visz Amatrice közelébe. A fájdalmas világhírre szert tett városka a Gran Sasso és a Sibillini hegyek csúcsai között fekszik, maga is 960 méter magasságban. Ahogy a főútról jobbra letérek, az út szélén mindenfelé piros tűzoltó-, sötétkék carabinieri-, és szürke polgári védelmis autók végeérhetetlen sorát látom. A kanyargós hegyi út elágazásaiban ellenőrző pontok vigyázzák, nehogy a hatóságokon és a helybelieken kívül más is ideérkezzen. Engem a papi ruhám segít, udvariasan utat nyitnak, nem is kell mutatnom a vatikáni igazolványomat. „Servizio ecclesiale – egyházi szolgálat” – mondanám, de mutatnám a két kezemet, a saroglyába vetett munkásruhámmal együtt, jelezve, hogy „másféle szolgálatra is kész vagyok”.

Egyenesen nem engednek be Amatricebe, csak kerülő úton, a kertek alatt. Így legalább apránként és fokozatosan „akklimatizálódom”. Egyre több romos ház kerül a szemem elé a kicsi hegyi-falucskákban: már ez a látvány is több, mint amire felkészültem!

Végre Amatrice, sőt máris a felsőváros közelében, a centrumban járok, és megpillantom a Sant’Agostino templomot, bedőlt homlokzatával és megsérült harangtornyával, de tovább kell mennem, míg végül a mentési munkát végzők dzsipjei közt leparkolok, hiszen én is valamiféle „mentési munkára” jöttem.

Rómában hiába is kerestem-kutattam, telefonáltam naphosszat csütörtökön és pénteken, semmit sem sikerült elintézni, hogy előkészítsem az önkéntes segítésemet. Így aztán a Jóistenre bíztam az ügyemet – kell-e ennél nagyobb segítség? – főként ha Pio atya és Teréz anya is besegítenek.

Óvatosan tájékozódom. A lejtős főutcába, ez a Corso, éppen csak beleshetek, s látom, a házak jobbról balról összedőltek, az út egy merő romhalmaz. Ide csak a mentési munkálatokat végző szakembereket engedik be. Minthogy még tíz eltűnt személyt tartanak nyilván, tovább ásnak a romok között. Tíz nappal a tragédia után már csak a holttesteket kereshetik.  

Széjjelnézek. A felsővárosban a nagy parkokat, a sportpályát, a tágas iskolaudvart rendezték be a szükségállapot főhadiszállásának. Érdekelődésemre és keresésemre, hogy a plébánosra, vagy valamiféle lelki segítő centrumra ráleljek, mindenki készségesen és udvariasan segít. Hamar, vagyis úgy másfél óra gyaloglás-loholás után rájövök, hogy itt nincs ember, aki ebben a hangyabolyszerű nyüzsgésben kiismerné magát és engem útbaigazítana, hiszen zárt körben háromszor is körbejártam ugyanazt. Egyszerre hirtelen megvidulok, amikor egy őszes kapucinus páter jön velem szemben. „Ez az én emberem, lám, Pio atya küldte nekem!” – gondolom. Pár szó után azonnal kiderül, hogy ő ugyanezt gondolta rólam: „Nicsak, egy helybéli pap, csak útbaigazít majd!”. Azért örülünk egymásnak és jólesik egy ölelés: „L’Aquilából jövök, segíteni, csak úgy…, az Istenben bízva” – tanácstalankodik ő is. Ez a találkozás egészen feldob engem, mert ha egy környékbeli kapucinus fráter sem ismeri ki magát itt a terepen, akkor nekem sem szabad elkeserednem és semmi nincs még veszve, bármennyire is szerencsétlenkedem!

A máltai segélyszolgálat lerakatának a bejáratánál egy sátor-kápolnát fedezek fel. Belépek, nincs senki bent, az oltáron egy öles nagy virágcsokor, biztosan a temetési gyászszertartásról hozták ide. Egyelőre nem sikerül hivatalosan elfoglalnom, de fölfedezem, hogy mögötte a városi sportcsarnok tele van ágyakkal: átmeneti szállás. Felismerem a gyászmise tévéközvetítéséről, itt vettek búcsút csütörtökön a 35 áldozattól, köztük a kicsi Giuliától…! Most megint szükségszállás. Megszámlálom, 166 ágy sorjázik rendben, nyolc sorban egymás mellett, főként a máltai segítők és a szervezett önkéntesek számára, akik több napra érkeztek. De itt lakik vagy tíz idős helybéli ember, akik idegenkedtek a sátraktól. Jobbra a fal mellett idős házaspárt látok egymás mellett feküdni, a néni éppen infúziót kap. Köszöntöm őket és beleegyezésükre, melléjük telepedem. „Atya, jaj de jó hogy jött! – mondja a néni – „Már úgy vártam don Savinót!”. Rögtön kiderül, értem, hogy don Savono Amatrice plébánosa, aztán még később neve után ő maga is megkerül.

De elébb megismerkedem a házaspárral. Luciana néni 81 éves, Ottilio férje három évvel idősebb. „Akkor éjjel bedőltek a falak, de a mennyezet megvédett minket – meséli – és délelőtt jöttek értünk. Azóta itt vagyunk. Nincs senkink. Egyedül maradtunk” – mondja Ottilio bácsi és felesége kezét fogja, ügyel az infúziós palackra. „Nem lehetett gyermekünk, testvéreink meghaltak, így csak don Savino szokott hozzánk jönni. Senkink nincs és most már semmink sincs” – mondja száraz szemmel és beletörődéssel, mire az én szemem fényesedik. Luciana néni amatricei, Ottilio a Róma alatti Latinából való. „50 éve házasodtunk, 1966. május 14-én a Corso közepén a San Giovanniban” – hallom Luciana néni visszaemlékezését… „Hogy ünnepeltünk-e aranylakodalmat? – Nem, de sokszor elmegyünk a San Giovanniba, ami a legutóbbi földrengés óta magazin lett. Én ugyan be nem megyek oda többé, de kívülről a falat megsimogatjuk, igaz? – és fölnéz az urára. Egészen kifényesedik a szemem, ekkora hűség láttán. És még hogy én jöttem ide segíteni valamit? – gondolom.

Valami ürüggyel elköszönök tőlük és virágot szeretnék hozni nekik, valami szép virágot! Kérdem is többektől, mire mindenki erősen csodálkozik rajtam: „Atya, hová gondol?! Itt, virág? Itt csak romok vannak!” Pedig láttam virágot, mellékutcák kertjében, ledőlt kerítések mellett. Szomorú virágokat láttam, másfél hete már senki nem öntözte őket. Feledém is mondani! A város lakóházaiból mindenkinek ki kellett költöznie, senki nem maradhatott otthon a 2650  lakóból, még az épen maradt házakban sem. Ezért is vigyázzák annyira a várost, az elhagyott lakóépületeket, benne a lakók sebtiben otthagyott minden értékével. Visszatérve elmondom, hogy nem tudtam virágot hozni nekik. Ottilio a fejét csóválja, hogy fölösleges, de a felesége arcán-szemén látom, hogy még így, nyolcvanegy-évesen is éppúgy virág-fogékony, mint fiatal lányka korában lehetett. Puszi és ölelés a virágok helyett!     

Az ágysoron lejjebb Dante Clementi vár rám, mert „kifigyelt” már és most integet is. Dante a keresztneve és persze tudja és ismeri a nagy elődöt, az Alighierit. Begörbült idegzsábás kezei miatt rég leszázalékolták. „Délben jöttek értem, addig feküdtem vigyázva - mondja - a romok között”. Dante az egyszerű emberek közvetlen bizalmával néz a holnapba, kérdései sincsenek, így választ sem vár. „Mindig segített” – mondja és félreérthetetlenül az Istenre gondol. Arcát nézem, borostás állát, és a derűs szemeit… Ami felötlik bennem, az a hegyi beszéd első boldogsága, a lélekben szegényeké, köztük az ilyen Dantéké is, akik azért így vagy úgy, de csak eljutnak a Paradicsomba”.      

Megint sétára indulok és úgy déli fél egy tájban papot látok. Azonnal don Savinora gondolok és igen, ő az! A plébános! Talpig feketében, még a tornacipője is fekete. Ez a szín most különösen is idevaló és helyénvaló. Mondjuk 65-ös korú és ismer mindenkit, abból az ezerötszázból, akik valójában itt élnek. Néven köszönt mindenkit, néha melléfog, ahogy hallottam, a kicsi Fabio valójában Flavio, az Annamaria pedig Teresia…, de ez nem fontos, mert szeretik és érzem, ez a nyáj az övé. Egy velük. Arca fáradt, szeme kialvatlan. „A plébániám? Összedőlt a Sant’Agostino mellett, minden nap más táborban alszom, ahol találok egy szabad ágyat” – mondja egészen természetesen. Engem rögtön munkára fog. „Akkor páter, holnap hármat vagy négyet mondasz…” - és persze misére gondol a hegyi-falvakban. Megért, amikor elmondom, hogy „nekem másnap Rómában a szenttéavatást kell közvetítenem”, de azért halkan elmondom, hogy „ha tehetném, itt maradnék”. „Az más!” - mondja és teljesen felment, de azért az esti hatos misét a táborban elvállalom.

Elkísér egy „tendopoli”-ba, sátorvárosba, ahová a lakosságot helyezték el. Nyolc-tízágyas egyen-sátrakat látok, amelyekbe egy-egy család költözött rokonokkal, barátokkal együtt. A polgári védelem állította fel katonás rendben. Saját mobil-konyhája, ebédlője, mosodája, gyermek-őrzője van mindegyik tábornak.  

Aztán föltalálom magam, amikor délben, vagyis úgy fél kettő tájban don Savino ebédelni hív a közkonyhára. Éhes vagyok, de nem kívánok enni, azért mégis vele megyek. Leülök az emberek közé, akik már befejezték az étkezést. Semmi csodálkoznivalót nem látnak, hogy egy pap leül hozzájuk. Sőt, azonnal megnyílnak és mesélni kezdenek. Megint és újra, immár sokadszor ugyanazt, azt a rettenetes éjszakát teszik szó, mert ki kell mondani, amíg le nem esik az egész! Mondani egy papnak, aki Rómából, a Vatikánból jött, Ferenc pápa nevében. Aki hozzájuk jött, értük jött, bár nem hozott semmit, csak figyel rájuk, hallgatja a szavukat és fölveszi a fájdalmukat. Nem is prédikál, gyóntatni sem akar, csak egyszerűen velük lenni, csak az ágyuk szélére ülni és egy asztalhoz telepedni velük.

Ez feltűnik, ez az eleven közlési igény. Szegények, hányszor elmondták már egymás közt, a rokonoknak, a kíváncsiskodóknak! Nekem maguktól mondják, én nem kérdem őket. Közben don Savino azért egy porció ebédet odaküld nekem, egy önkéntes hozza, elém teszi, hozzá jó étvágyat kínál. Paradicsomos penne, és valami gulyásféle. Finom. Csendben eszem, amikor egy apa érkezik kicsi fiával. Don Savino odasúgja, hogy „Giovanninak, a Corson volt hentesüzlete, most meghalt a felesége és a kislánya”. Fiát az atya lefábiózza, mire ő ismét kijavítja magát Flavio-ra. Nézem a vékony arcú apát, aki szemben a fiával némán eszi a pasztáját. Flavio nem kéri az övét, inkább tonnót, tonhalat kér, mert látta a mobilkonyhán és egy önkéntes hozza is már neki, kinyitja és a kicsi megnyugszik. Öt-hat éves, motyog magában mindenfélét, de egyetlen szó, vissza-visszatér, mintegy kötőszálként szövi a mondanivalója szőttesébe: Mamma, mamma! Szívszorító. Bár kerülöm a tekintetét, de véletlenül összenézünk az apával. Halkan mondja, elfordulva a fiától: „Vagy két percig rengett a föld. Rettenetes-mély robaj támadt, dőlt-potyogott minden, mire a fölsíró kisfiamat magamhoz ragadtam és csak arra emlékszem – mondja égő szemekkel – hogy soha, de sohasem kapaszkodott annyira a nyakamba a fiam és soha, de soha nem éreztem annyira, hogy én az ő apja vagyok! Feltépve az ajtót, a rengések között, kitámolyogtam és amint az erkély alá értem, lezuhant a fal mögöttem…”. Tovább nem folytatja. Nézem rövidre nyírt haját, vékony inas karját. Keresem benne a hentest, el nem tudnám képzelni az üzletében. Mintha kitalálná a gondolatom, mert innét folytatja, egészen természetesen: „Most újítottuk fel, gyönyörű szép volt és jól ment, szívesen jöttek hozzám az emberek…”. Elakadunk, mire eszembe jut Ferenc pápa személyes vallomása az ő első hivatásáról. Megörülök az ötletnek és kérdem is Giovannitól, közvetlen tegeződve, hogy „ismered-e a papa Francesco első hivatását”. Nem, mondja fáradt mosollyal és közben látom, hogy bárha hozzám is szól, nem téveszti szem elől a fiát. Az egyetlen fiát! Mondom tehát a történetet – de hogy mi és ki súgta nekem ezt most ide, azt csak sejteni tudom. „Allora, nos tehát, amikor kis srác volt a pápa, a lakásuk környékén sokszor bement és bent maradt egy hentesüzletben. Csodálkozva látta az ügyes munkát, ahogy szép friss, piros szeletek kerekednek ki a hentes kése alól, és ez nagyon megfogta. Elhatározta, hogy ha ő megnő, akkor hentes lesz. Macellaio! „Senti, tudod, hogy mondta?” – kérdem és utánozom a pápa hangját: Macellaio! Először nem hiszi, arra gondol, hogy csak vigasztalom… De aztán még kétszer el kell mesélnem. Egy ponton leszegi a fejét, látom erős érzelmek dolgoznak benne, inas kezével, mindkettővel megszorítja az asztal lapját és lassan, szótagolva préseli a szót: Ri-co-min-ce-rò! Ri-co-min-ce-rò! Újrakezdem, újrakezdem! Érzem, ahogy erő tölti el, a lelkesedés öröme és már szól is a fiának: „Senti, Flavio, papa Francesco is hentes akart lenne, mint a te apád”. A gyerek nem érti, csak azt érzi, hogy valami jó van a levegőben meg az apja hangjában, amit mindig az anyjától hallott eddig, gyorsan eltűnik és átmászik a pad alatt, föl az apja ölébe és hozzá bújik. „Istenem, hát így vitte ki…” és lehajolok cipőt fűzni…                   

S hogy mi is lett ebből a legvégén? Én sem hittem volna? Tudok-e csocsózni? – kérdezi Flavio tőlem, de a szót sem értem „fare calcioballina”, mégis igent mondok. Fél perc múlva ott csocsózunk az ebédlő végében. Aztán beáll az apja is mellém, mert a fia túl jól játszik. Most meg mi vezetünk és Flavio dühös. Kézen fogva beráncigálja maga mellé don Savinot és együtt a nagy csapat. Apa és fia, egy-egy pappal megerősítve. Lassan körülállják az emberek a csocsóasztalunkat. Mi mind a négyen komolyan vesszük a játékot. Izzadt az arcunk, az ingünk és játszunk, csak játszunk. Forog  a világ körülöttünk. A magas kétezres kopár hegyek csúcsai is közelebb hajolnak, hogy jobban lássák ezt a sajátos csocsómérkőzést, ahol két fekete pap játszik egy fiatal özvegy apával és árva kisfiával. Pattog a labda a forgatagban és ahogy a játékban megáll az idő, egyre többen, onnan a hegyek csúcsáról és a pálya széléről is látják, hogyan csocsózik az Isten a rombadőlt Amatriceben. Hiszen mindkét csapat az övé és nincs civil a pályán, csak játék, amit „majd ugye később, folytatunk?” - mondja nekem Flavio.

(vl)