Mit tegyek, hogy befogadjanak? Martos Balázs elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

A hűtlen intézőről szóló példabeszédet, amelyet vasárnap az evangéliumban hallunk, sokan talányosnak, sőt, szinte felháborítónak tartják. Dicséretet kap a szolga, aki urának számlájára jótékonykodik, aki megveszteget? „Okosan járt el” a hűtlen intéző?

Biztosak lehetünk abban, hogy Jézus nem valamiféle sikkasztást akart sugallni a hallgatóinak. A példabeszéd logikája arra a másik történetre emlékeztet, amikor egy szolga, akinek előzőleg sokat engedtek el, kimegy, és a neki aprócska összeggel tartozó szolgatársát mindjárt folytogatni kezdi, hogy fizesse ki adósságát (vö. Mt 18,21-35). Amit az a szolga elmulasztott, emez megtette. Elengedte az adósságot, ha mindjárt nem is az egészet. A kérdés sem ott, sem itt nem az anyagi veszteség, hanem az emberi mulasztás, a bűn és ennek megbocsátása. Az Újszövetség nyelvén, görögül a megbocsátani szó közvetlen jelentése éppen ez: elengedni a tartozást. Más kérdés, hogy a szegények, a társadalom peremére szorítottak iránt különösen is együttérző Jézus, illetve az ő nyomában Lukács evangélista szavaiban valószínűleg egyfajta derűt, iróniát is érzékelhetünk. Jézus hallgatói, akik sokféle módon éltek át anyagi bizonytalanságot, egy pillanatra mégiscsak azt érezték: tényleg okos volt az intéző, hogy onnan vett el, ahol valójában nem hiányzott.

De miért is dicséri az úr az intézőt? Különös hűtlenségéért? Nem, az okosságáért. Aztán hozzáteszi: „Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Az intéző okossága a világ fiainak okossága. Tudja, hogyan kell elérnie a célját. Ha valaki testiekre vágyik, testieket kap, ha anyagiakat akar, meg tudja szerezni. De vajon merik-e élni a világosság fiai a rájuk jellemző okosságot, amely a világ szemében talán balgaság? Élnek-e a világosság fiai a rájuk jellemző, az ő céljaikhoz vezető eszközökkel, amelyeket uruktól kaptak? Hogy melyek ezek az eszközök? Ennek a különös példabeszédnek az értelmében elsősorban a megbocsátás, a kiengesztelődött élet, annak elismerése, hogy mindannyian mindent Istentől kaptunk, ezért teljesen felesleges úgy ragaszkodnunk hozzá, mintha mi „teremtettük” volna és csak a mi javunkat szolgálhatná. Másfelől, ahogy Jézus buzdít: „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba”. Lukács itt minden bizonnyal a szegényeknek adott segítségre, az alamizsnára gondol, odaáldozott időre, pénzre, másokra pazarolt anyagi vagy szellemi jóra. Nem véletlen, hogy az evangélium következő példabeszéde a dúsgazdag emberről és a szegény Lázárról szól. A szegény Lázárt nem segítette a dúsgazdag, ám odaát Lázár sem „fogadta be” őt. A mostani példabeszédet bevezető „elszámolás” is az élet végére, az ember Isten színe előtti felelősségére és lehetőségeire vonatkozik.

Úgy tűnik, Jézusnak ezt a példabeszédét hívő elődeink is nehezen értették. Erről tanúskodnak azok a mondások, amelyek – a példabeszéddel szinte feszültségben – utána következnek, és emezt kiegészítik, magyarázzák. Magyarázó mondat mindjárt az első, a szolga okosságáról. Nekünk is keresnünk kell az okosságot, azt a bölcsességet, amely Jézustól, a szentektől, a teremtett természettől tanul. Kiegészít a másik, amely az anyagiakban való becsületességre figyelmeztet: „Ha a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket?” Itt azonban az a hűséges, aki oszt, odaad, az gazdagodik Istenben, az kapja meg a saját, égi örökségét. A „másé” a világi vagyon, „tiétek” az Isten közelében élt élet.

Meg kell tanulnunk osztozni. Akkor képesek leszünk Istent szolgálni akkor is, amikor a hamis mammonnal kell foglalkoznunk.