Kánonjogi harmonizációs rendelkezések a keleti rítusú hívek érdekében

Érszegi Márk Aurél kánonjogász ismertetője:

Az utóbbi évtizedekben terjedő jelenség az egyházban, hogy mind több keleti rítusú katolikus hívő él a hagyományosan nyugati, azaz latin rítusú környezetben. De nemcsak görögkatolikusokról (vagy más keleti rítusú katolikusokról) van szó, hanem ortodoxokról is. A különböző rítusú katolikusok egymás mellett élése persze sokszor felvet gyakorlati lelkipásztori kérdéseket, különösen a keresztség és a házasság szentségének kiszolgáltatásával kapcsolatban. Nemcsak a klasszikus „vegyes házasságokról” van szó, hanem arról is, hogy sokhelyütt keleti rítusú katolikusok – sőt, nem katolikus ortodox hívők – nem tudnak saját egyházuk papjához, vagy püspökéhez fordulni, mert az adott vidéken nincs jelen az ő saját egyházuk.

Ferenc pápa új rendelkezése, a 2016. május 31-i dátumot viselő De concordia inter Codices (A Kódexek közötti összhang) motu proprio a latin rítusú kánonjogi kódexet (Egyházi Törvényköny) módosítja több ponton, hogy összhangba hozza azt a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében foglalt szabályozással. A keleti kánonjogi kódex ugyanis már eddig is tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek segítettek eligazodni azokban az esetekben, amikor különböző rítushoz tartozó katolikusok egyes élethelyzeteire kellett megoldást találni. Ezen kívül többhelyütt is értelmezési nehézségek voltak, valamint eltérés volt megfigyelhető ugyanazon helyzet „nyugati” és „keleti” szabályozása között. A pápa, akinek „állandóan gondja van a Kódexek közötti összhangra”, amint azt a motu proprio kezdő szavai is kijelentik, a lelkipásztori munka megkönnyítése végett határozott a kánonjogászok által kidolgozott módosítások törvénybe iktatásáról.

A módosítások egyik része annak tisztázását célozza, hogy az újonnan megkereszteltek melyik rítusú egyházhoz tartoznak. A kiskorúak esetében az alapszabály, hogy szüleik rítusát követik. Ha a szülők „vegyes rítusúak” (latin és keleti), akkor közös megállapodással döntik el, melyikbe keresztelik a gyermeket, ennek híján a gyermek az apa rítusát követi. A De concordia inter Codices motu proprio ezt egészíti ki azzal (111. kán, 2.§), hogy amennyiben a szülők egyike nem katolikus (pl. ortodox), akkor a gyermek a katolikus szülő rítusát fogja követni, függetlenül attól, hogy milyen rítusú pap kereszteli meg. Mindezt pedig – az új rendelkezés értelmében – be kell vezetni a keresztelési anyakönyvbe is (535. kán, 2.§). A 14 évesnél idősebb gyermek pedig továbbra is maga választhatja meg, melyik egyházban kíván megkeresztelkedni.

Vannak élethelyzetek – jellemzően vegyes rítusú házasságokkal összefüggésben (házastárs, ill. gyermekek) – amikor lehetséges a katolikus egyházon belül a rítusváltás (112. kán.). Az új jogszabály értelmében a rítusváltás a püspök vagy pap előtt, két tanú jelenlétében megtett nyilatkozattal lesz érvényes (és be kell jegyezni az anyakönyvbe).

A másik szabályozott kérdéskör a házasságkötéssel kapcsolatos. A keleti egyházjog szerint érvényes házasságkötésre csak pap előtt kerülhet sor, míg a római katolikus szabályok szerint diakónus – sőt, szükség esetén megbízott világi hívő (ld. 1112. kán. 1.§) – előtt is lehet esküdni. A De concordia inter Codices motu proprio ezért úgy egészíti ki a latin kódex rendelkezéseit, hogy amennyiben keleti rítusú katolikusok, illetve ortodoxok érintettek a házasságkötésben, azt csakis pap celebrálhatja (1108. kán., új 3.§; és 1127. kán. új 1.§). Ez abban az esetben releváns, ha saját keleti rítusú pap híján a keleti rítusú házasulandók a római katolikus plébániához fordulnak.

A harmadik fő témakör annak pontosítása, mit tehet a római katolikus lelkipásztor a hozzá forduló ortodox – tehát nem katolikus – hívekért keresztelő és házasságkötés kérdésében.

Az Egyházi Törvénykönyv vonatkozó rendelkezése (868. kán.) szerint csak azt a gyermeket lehet megengedetten megkeresztelni, akinek esetében megalapozott remény van arra, hogy a katolikus vallásban fogják nevelni. Erre hivatkozással el lehetett utasítani például az ortodox házaspár gyermekének megkeresztelését. A pápa azonban most kiegészítette ezt a kánont azzal rendelkezéssel, hogy abban az esetben meg szabad keresztelni a nem katolikus szülők gyermekét is, ha azt kérik, és ha nem áll módjukban a saját egyházuk lelkipásztorához folyamodni.

Hasonlóképpen, a De concordia inter Codices tisztázza (1116. kán, új 3.§), hogy a római katolikus pap megengedetten esketheti a nem katolikus keleti keresztényeket (ortodox), ha a felek ezt kérik. Ám hozzáteszi, hogy a katolikus pap azért tájékoztassa erről az érintett pár (ortodox) egyházának illetékes hatóságát.

Annak pontosítása, kit nem szabad pappá szentelni

A kánonjog magyarázatával megbízott szentszéki hivatal, a Törvényszövegek Pápai Tanácsa most hozta nyilvánosságra hiteles törvénymagyarázatát (ún. responsum) az Egyházi Törvénykönyv 1041. kánonja értelmezésével kapcsolatban. Ez a kánon azt szabályozza, melyek azok az esetek, ún. szabálytalanságok, amikor valakit nem szabad pappá szentelni, mert joggal támadhat kétség a papságra való alkalmasságát illetően. Ezen helyzetek, szabálytalanságok alól csak a püspök, vagy a Szentszék adhat felmentést, alaposan kivizsgálva a körülményeket. Egy garanciális szabályról van szó az egyház és a szent rendek védelmében.

Ezen szabálytalanságok között szerepel annak esete, amikor valaki emberölést, vagy abortuszt követett el, megcsonkította magát, vagy másokat, illetőleg öngyilkosságot kísérelt meg. A most megválaszolt kérdés arra vonatkozott, vajon akadályát képezi-e a pappá szentelésnek, ha ezeket a cselekedeteket valaki akkor követte el, amikor még nem volt a katolikus egyház tagja. A Pápai Tanács értelmezése szerint igen, ezek olyan súlyú cselekmények, amik önmagukban megkérdőjelezik az illetőnek a papságra való alkalmasságát, s ezért mindegy, hogy „megtérése”, a katolikus egyházhoz csatlakozása előtt, vagy utána történtek.