Alázat – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

A farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd Lukács bevezetője szerint kifejezetten azoknak szól, akik „magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek”. Ez a történetben szereplő farizeusból indul ki, de eléri az evangélium akkori és mai olvasóit: Isten előtt ne kérkedjenek, inkább kérjék az ő irgalmát, ahogy a vámos. A példabeszédet tartalma is, de befejező mondata is a vendégségről szóló elbeszéléshez és Jézus intéséhez kapcsolja, hogy a meghívottak szerényen az utolsó helyet foglalják el. „Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” (vö. Lk 14,11; 18,14).

A farizeus és vámos példabeszédét csak Lukács közli. Az előző példázattal és intéssel, amely az igazságtalan bíróról és az erőszakos özvegyasszonyról szólt (Lk 18,1-8), az igazság–megigazulás, illetve az imádság témája köti össze. Ott a szó evilági értelmében is Isten szolgáltat igazságot mindazoknak, akik rá várnak, akik igazságtalanságot szenvednek. Itt viszont a belső igazságról van szó, arról, hogyan áll az ember szénája Isten előtt, helyes kapcsolatban van-e vele vagy sem, illetve mi változik meg abban, aki Istenhez fordul. Isten igaz és igazzá tesz, mondja Pál apostol (Róm 3,26). Aki helyes kapcsolatban van Istennel, annak rendeződik a világgal és önmagával való kapcsolata is. De a szakaszunkat követő részlet is érdekes (Lk 18,15-17), hiszen abban újra a kicsinyek alázatának kapjuk mintáját: a gyermekek befogadásáról lesz szó, illetve arról, hogy az Isten országát úgy kell befogadni, olyan bizalommal és nyitottsággal, mint egy gyermek.

Jézus példabeszéde a két szereplő, két ember imádságát idézi, s ezzel képes a legbelsőbb szándékaikat megmutatni. Az imádság újra úgy jelenik meg, mint az élet belső igazságának tükre, s ennek megfelelően a templom is, a vallásosság középpontja, olyan helynek bizonyul, amely a legteljesebben kifejezi az élet többi dolgait is. Jézus majd a templomban figyeli meg azt az özvegyet, aki két fillérjét, mindenét odaadja (vö. Lk 21,1-4; Mk 12,41-44). Hogy mi történik bennünk, mivel foglaljuk el a templomainkat, és mi tölti meg lényünk templomát, szívünk legbelsejét, nem lehet mellékes.

Mi van tehát a farizeus szívében? Sorolja tetteit, amelyek jók, finom és igényes vallásosság jelei. Mind a böjt, mind a tized tekintetében meghaladják a Tóra előírását (vö. Lev 16,29köv; 23,27köv; 27,30; Szám 18,21-24). A farizeus tehát többet tesz, mint ami kötelező. De sajnos még ennél is előbb jut eszébe, innen indul és ide tér vissza, hogy „nem olyan, mint a többi ember”, „mint ez a vámos is”. Ha nem tudná, hogy jobb a többieknél, át sem élné, mennyire jó. Vajon miért van szüksége arra, hogy másoknál jobbnak, többnek tudhassa magát? Miért a másik a mérce?

És a vámos? A vámos nem hálát ad, csak könyörög, valójában az életéért, hogy Isten el ne törölje őt a bűnei miatt (vö. Kiv 32,12.14; Zsolt 78,9LXX). Róla, a tetteiről, mindennapjairól nem tudunk meg semmit. Kortársai tudhatják, hogy vámszedőként együttműködik a rómaiakkal, hogy vastagon fog a ceruzája, talán az erőszaktól sem riad vissza. Rajta csak Isten segíthet, meg a templom félhomálya. Az imádság, amelyben elrejtőzik Isten arcredőibe, hogy ne bántsák az emberek, amíg meg nem gyógyul, amíg előttük is meg nem igazul. Olyan imádság, amely minden látszat ellenére Isten közelébe viszi ezt a távolban álldogálót.

Az igazi ima segít, hogy Isten nagysága, szépsége és jósága elől el ne zárkózzunk. Hogy gyengeségeink és bűneink ne kiszorítsák, inkább beengedjék szívünkbe Istent, az életet.

Évközi 30. vasárnap, C év