Zakeus: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 31. vasárnapra

Jézus közeledik útjának céljához, Jeruzsálemhez. Galileából sokan még ma is úgy tartanak a fővárosba, hogy Jezreel völgyéből Bet Seanon át lemennek a Jordán völgyébe, majd onnan Jerikónál nyugatra fordulnak, s az út utolsó mintegy 25 kilométerét a hegyek között felfelé kanyarogva teszik meg. Jerikó a földkerekség egyik legrégebben lakott települése. Kedvező éghajlata miatt, amely télen is 15-20 fokkal kényeztet, Jézus korának befolyásos és gazdag emberei is kedvelték. Valamivel korábban a város szélén, a Wadi Quelt, vagyis a Jeruzsálem felől kifutó mély vízmosás partján, a Hasmoneus uralkodók építtettek maguknak palotát. Heródes félelemből itt fojtatta meg királyi vérből való sógorát, s később ő is bővítette a rezidenciát.

Jerikó az utolsó állomás Jeruzsálem előtt, Jézus számára is. A hagyomány a közelben sejti Jézus megkísértésének helyét is. Róla azóta nyilván tudjuk, hogy nem fog megtorpanni, hogy szívébe fogadta már az Atya akaratát. Útja azonban egészen emberi út, valamiképpen végigjárja azokat a kísértéseket és döntéseket is, amelyekben tanítványainak kell majd helytállnia. Márk, és nyomában Lukács is ír a jerikói vakról, akinek Jézus megnyitja a szemét, ez pedig feláll és követi őt. Most már valóban lát, látja Jézusban a szabadítóját, aki nem hatalomra, hanem alázatra és szolgálatra hívja.

Jerikó népéhez tartozik Zakeus is, a vámosok feje. Zakeus is dönt. Valójában erről szól vasárnapi szakaszunk. Mint másutt Jézus derűs vagy ironikus példabeszédeinek feljegyzésével (vö. Lk 11,11-13; 12,19; 14,8-10; 18,15), Lukács itt is mosolyt fakaszt, egyben megragadja olvasói figyelmét: Zakeus, a vámosok feje, alacsony, ezért fára mászik, hadd lássa mégis Jézust. Fára mászni valószínűleg akkoriban sem a legtekintélyesebbek szokása volt. A tömeg mögül kikandikálni, biztos távolból, az emberek szeme elől is rejtve – ezt még csak magára veszi, aki érdeklődik, de még nem kötelezte el magát. Van kísértés a jóra is, kíváncsiság, be nem vallott érdeklődés, a kisebb fogyatékosságnak, jelen esetben a kevésbé daliás termetnek okos kiegyenlítése találékonysággal, és mindebben mégis benne van már az a vakmerőség, amely csak titokban számol a lehetséges következményekkel, hogy esetleg meglátják, esetleg megszégyenül – de talán akkor is megéri.

Zakeus tehát mégiscsak döntött már akkor, amikor mindenáron látni akarta Jézust. Lehet, hogy feljebb amúgy sem emelkedhetett már a gazdagok rangsorában. A vámosok feje. De ha nem kékvérű, ha nem papi család sarja, és ha egyszer a farizeusok allergiás erkölcsi szűrőjén úgyis fennakad? Talán fulladjon bele a vagyonába? Lukács, mint Márk is, úgy emlékszik, hogy a tanítványok szemét Jézus fokozatosan nyitotta fel arra, hogy követése szenvedéssel is járhat, többször elismételte nekik, hogy útja Jeruzsálembe visz, ahol szenved, meghal, de feltámad (vö. Lk 9,22; 9,44-45; 18,31-34). De Lukács arról is tudósított, hogy milyen szeretettel beszélt Jézus a megigazult vámosról, aki felment a templomba, és ott hátul imádkozott (vö. Lk 18,10-14). Talán ez jutott el Zakeusig, ez tette kíváncsivá?

Ezt a kíváncsiságot Isten ültette Zakeus szívébe, és Jézus tette nyilvánossá és véglegessé. „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom!” Isten gesztusa ez, a nagy vendéglátóé, aki szívesen fogadja az emberek vendéglátását (vö. Ter 18,1-15). Zakeus döntése most lesz teljes: nem a vagyont, hanem a megtalált igazságot, Ábrahám hitét és vándorlását, saját elveszett, de megkerült értékeit választja. Amit emberileg lehet, helyreállítja, nagylelkűen. A többi, az üdvösség útja, az út Jeruzsálemig, Isten kegyelme lesz.