2016-11-14 10:12:00

Ferenc pápa a kirekesztettek jubileumi szentmiséjén: elfogadhatatlan, hogy bárkit is leselejtezzenek


„Nektek pedig [...], felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani” (Mk 3,20) – Ferenc pápa Malakiás próféta szavaival kezdte homíliáját vasárnap délelőtt a Szent Péter bazilikában a társadalom kirekesztettjei, a hajléktalanok és szegények jubileumi szentmiséjén. A többezres hívősereghez fordulva hangsúlyozta: elfogadhatatlan, hogy a társadalom bárkit is leselejtezzen. A napi olvasmányokból kiindulva a Szentatya többször hangoztatta, amit Jézus a jeruzsálemi templomban mondott: „Minden elmúlik”. A leghatalmasabb birodalmak, a legszentebb épületek sem maradnak fenn örökké, előbb-utóbb összeomlanak.

Az Istenben gazdagok számára felragyog az Úr igazságának napja

Malakiás próféta szavai, amelyeket az első olvasmányban hallottunk, megvilágítják ennek a jubileumi napnak a szertartását. Az Ószövetség utolsó prófétájának utolsó oldalán találhatók ezek a szavak, és azokhoz szólnak, akik bíznak az Úrban, akik belé helyezik reménységüket, akik őt választják az élet legfőbb javának és visszautasítják, hogy csak önmaguknak, saját érdekeiknek éljenek. Számukra, akik önmagukban szegények, de Istenben gazdagok, felragyog az Úr igazságosságának a napja: ők a lélekben szegények, akiknek Jézus megígéri a mennyek országát (vö. Mt 5,3). Isten Malakiás próféta által különleges „tulajdonának” nevezi azokat, akik félik őt (vö. Mk 3,17). A próféta pedig szembeállítja őket a kevélyekkel; azokkal, akik az élet biztonságát saját önellátó képességükbe, a világ javaiba helyezték.

Az Úrra tekintünk-e, vagy a mulandó evilági dolgokra?

Az Ószövetség utolsó lapja kérdéseket vet fel, amelyek az élet végső értelmére vonatkoznak: hol keresem biztonságomat? Az Úrban vagy más bizonyosságokban, amelyek nem tetszenek Istennek? Merrefelé halad életem, mire törekszik a szívem? Az élet Ura felé-e, vagy olyan dolgok irányába, amelyek mulandók és nem elégítenek ki? – folytatta homíliáját Ferenc pápa.

A világ minden valósága előbb-utóbb elmúlik

Hasonló kérdések merülnek fel a mai evangéliumi szakaszban is. Jézus földi életének utolsó és legfontosabb fejezete ez: haláláé és feltámadásáé. A jeruzsálemi templom közelében, amely „szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve” (Lk 21,5), az emberek a templom külső szépségeiről beszélgetnek, amikor Jézus ezt mondja: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön” (Lk 21, 6). Hozzáteszi, hogy lesznek majd háborúk, lesz éhínség, a föld és az ég megrendülnek. Jézus nem akar félelmet ébreszteni bennünk, csak arra utal, hogy mindaz, amit látunk, könyörtelenül elmúlik. A leghatalmasabb birodalmak, a legszentebb épületek és a világ legszilárdabb valóságai sem tartanak örökké; előbb-utóbb összedőlnek.

Jézust kövessük, ne a hamis prófétákat

Ezekkel az állításokkal szemben az emberek azonnal feltesznek két kérdést a Mesternek: „Mester, mikor fognak ezek bekövetkezni? És mi lesz a jel előtte?” (7). Mindig kíváncsiak vagyunk, szeretnénk tudni, hogy mikor és milyen jelet kapunk? – fűzte hozzá a pápa. De Jézusnak nem tetszik ez a kíváncsiság. Éppen ellenkezőleg. Arra buzdít bennünket, hogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni az apokaliptikus prédikátoroktól. Aki Jézust követi, az nem hallgat a balsors prófétáira, a horoszkópok hasztalanságára, azokra a prédikációkra és jóslatokra, amelyek félelmet ébresztenek, elterelve figyelmünket a lényegestől. Az Úr arra szólít minket, hogy különböztessük meg azt, ami Őtőle származik attól, ami a hamis léleké. Fontos: különböztessük meg Isten bölcs felhívását, amelyet minden nap hozzánk intéz, attól a lármától, amely felhasználja Isten nevét, hogy megrémisszen, megosztottságot és félelmet táplálva.

Mi Isten értékes tulajdonai vagyunk

Jézus határozottan arra szólít bennünket, hogy ne rémüljünk meg a történelem minden korszakában bekövetkező zűrzavaroktól, még a tanítványait sújtó legkeményebb és legigazságtalanabb megpróbáltatásokkal szemben sem. Azt kéri tőlünk, hogy tartsunk ki a jóban és helyezzük bizalmunkat Istenbe, aki soha nem ábrándít ki: „De nem vész el egy hajszál sem fejetekről” (18). Isten nem felejti el híveit, tulajdona, vagyis mi, értékesek vagyunk számára.

Két kincs marad meg örökre: Isten és felebarátaink

Isten ma arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést létünkre vonatkozóan – folytatta homíliájában Ferenc pápa. Ezek az olvasmányok egyfajta „szitaként” jelennek meg életünk folyamában: arra emlékeztetnek, hogy ezen a világon szinte minden elmúlik, mint ahogy a víz tovább folyik. Vannak azonban értékes valóságok, amelyek megmaradnak, mint ahogy egy drágakő fennmarad a szitán. Mi marad meg, minek van értelme az életben, melyek azok a kincsek, amelyek nem tűnnek el? Minden bizonnyal kettő: az Úr és felebarátunk. Ez a két gazdagság nem tűnik tova! Ezek a legnagyobb javak, amelyeket szeretnünk kell. Minden más, az ég és a föld, a legszebb dolgok, még a Szent Péter bazilika is elmúlik, de nem zárhatjuk ki életünkből Istent és a többieket.

Aggasztó, ha nem vesszük észre szenvedő testvérünket

Azonban éppen napjainkban, amikor kirekesztésről van szó, azonnal konkrét személyek jutnak eszünkbe; nem hasztalan tárgyak, hanem értékes személyek. Az emberi személyt, akit Isten a teremtett világ csúcsára helyezett, gyakran leselejtezik, mert jobban szeretik a mulandó dolgokat. Ez elfogadhatatlan, mert az ember a legértékesebb jó Isten szemében. Súlyos az is, hogy hozzászokunk ehhez a selejtezéshez; aggasztó, amikor a lelkiismeret elaltatja magát és nem veszi észre a testvért, aki mellette szenved vagy a világ komoly problémáit, amelyek pusztán a tévéhíradók szalagcímeinek refrénjévé váltak.

Ne fordítsuk el tekintetünket napjaink Lázárairól

A pápa a következő szavakkal fordult a társadalom kirekesztettjeihez: „Ma, kedves testvérek a ti jubileumotok van. Jelenlétetekkel segítetek abban, hogy Isten hullámhosszára hangoljuk magunkat, azt nézzük, amit Ő néz; Ő nem áll meg a látszatnál (vö. 1 Sám 16,7), hanem tekintetét azokra veti, akik „alázatosak és megtört szívűek” (Iz 66,2), napjaink annyi Lázárára. Mennyit árt nekünk, ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre Lázárt, akit kirekesztenek és leselejteznek (vö. Lk 16,19-21)! Fordítsuk arcunkat Isten felé! A lelki szklerózis kórtünete, amikor figyelmünket arra irányítjuk, hogy mit kell termelni, ahelyett, hogy az emberekre tekintenénk, akiket szeretnünk kell. Így jön létre korunk tragikus ellentmondása: minél nagyobb a haladás és minél több a lehetőség, annál többen vannak azok, akik nem férnek hozzá. Ez egy nagy igazságtalanság, amely miatt aggódnunk kell, sokkal inkább, mint azért, hogy megtudjuk, mikor és hogyan következik be a világ vége. Nem lehetünk nyugodtak otthonunkban, miközben Lázár fekszik az ajtónk előtt; nem lehet béke a jólétben élők otthonában, ha hiányzik az igazságosság a többiek otthonában”.

Tekintetünkkel forduljunk Isten és testvéreink felé

Ma a világ székesegyházaiban és kegyhelyein bezárulnak az Irgalmasság Kapui. Kérjük a kegyelmet, hogy ne hunyjuk be szemünket Isten előtt, aki néz bennünket és felebarátunk előtt, aki kérdőre von minket. Nyissuk ki szemünket Istennek, tisztítsuk meg szívünk látását a félrevezető és félelmes jelenségektől, a hatalom és a büntetések istenétől, amely az emberi gőg és félelem kivetítése. Tekintsünk bizalommal az irgalmasság Istenére azzal a bizonyossággal, hogy „a szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8). Újítsuk meg reménységünket a valódi életben, amelyre hivatottak vagyunk, amely soha nem múlik el, és amely vár ránk az Úrral és a többi emberrel való szeretetközösségben, örökké tartó és vég nélküli örömben.

A szenvedők az egyházhoz tartoznak az evangélium jogán

Nyissuk ki szemünket és tekintsünk felebarátainkra, különösen elfeledett és kirekesztett testvérünkre, Lázárra, aki ajtónk előtt fekszik. Erre irányítja nagyítólencséjét az egyház. Az Úr fordítsa el tekintetünket a figyelmünket elvonó sallangoktól, az érdekektől és a kiváltságoktól, a hatalomhoz és a dicsőséghez való ragaszkodástól, a világ szellemiségének csábításától. Anyaszentegyházunk tekintetét „különösen az emberiségnek arra a részére veti, amelyik szenved és sír, mert tudja, hogy ezek a személyek hozzátartoznak az evangélium jogán” – idézte Ferenc pápa Boldog VI. Pál szavait, amelyeket a II. Vatikáni Zsinat második ülésszakának megnyitásakor mondott 1963. szeptember 29-én.

A szegények az egyház kincsei

Az evangélium jogán és egyben evangéliumi kötelességként, mert feladatunk, hogy gondunkba vegyük az igazi gazdagságot, amelyet a szegények jelentenek. Ezeknek a megfontolásoknak a fényében szeretném, ha ez a nap a „szegények napja” lenne – mondta a pápa, felidézve az ősi hagyományt, amely a római vértanúhoz, Szent Lőrinchez fűződik. Ő, mielőtt rettenetes vértanúságot vállalt volna az Úr iránti szeretetből, szétosztotta a közösség vagyonát a szegények között, akiket az egyház valódi kincseinek nevezett. Adja meg nekünk az Úr, hogy félelem nélkül tekintsünk arra, ami számít, hogy szívünket az Úr felé és valódi kincseink felé irányítsuk – fejezte be a kirekesztettek szentévi napján mondott homíliáját Ferenc pápa. 

(vm)








All the contents on this site are copyrighted ©.