P. Lombardi P. Kolvenbach egykori jezsuita generálisról

November 26-án szombaton 88 éves korában Beirutban elhunyt Peter Hans Kolvenbach jezsuita, a Jézus Társasága nyugalmazott legfőbb elöljárója. P. Kolvenbach 1928-ban született Hollandiában, középiskolai tanulmányait jezsuita líceumban végezte, innét lépett a jezsuita rendbe. Teológiai tanulmányait a libanoni Beirutban végezte, itt is doktorált és 1961-ben szentelték pappá. Bölcsészdoktorként tanított Hágában, majd Párizsban és végül a bejrúti Szent József egyetemen. 1981-ben nevezték ki Rómába a jezsuita Keleti Intézet rektorává, majd 1983 és 2008 között a rend legfőbb elöljárójává. P. Federico Lombardi a Vatikáni Rádió olasz adásának nyilatkozva emlékezett meg egykori rendtársáról és elöljárójáról.

Olyan ember volt, aki a Társaságot nem annyira kifelé fordulva kormányozta

Nehéz időszakban kapta a megbízatását a Jézus Társasága élén. Abban az időben padre Arrupe generális betegsége miatt II. János Pál pápa Dezza atyát nevezte ki, mint személyes képviselőjét a Társaság kormányzására. Dezza atya pedig, aki a pápa teljes bizalmát élvezte, meghirdette az általános rendgyűlés összehívását, hogy minél előbb a rendes kerékvágásába segítse a Jézus Társasága kormányzását. Mindezen körülmények között történt meg Kolvenbach atya megválasztása.  Nagyon elevenen él bennem az esemény, mert azon az általános rendgyűlésen jelen volt Bergoglio atya Argentína képviseletében, az akkor nagyon fiatal Sosa atya – a jelenlegi új generális – a venezuelai provincia részéről és  jómagam, viszonylag fiatal elöljárója az olasz rendtartománynak. Kolvenbach atya egy különleges személy volt akkor. Ő volt a Közel-Keleti provincia tartományfőnöke és jóllehet európai származású, egész apostoli életét Libanonban folytatta. Olyan ember volt, aki a Társaságot nem annyira kifelé fordulva kormányozta, vagyis a Társaságot nem a missziók felé irányította a világban, noha nagy figyelemmel különböztette meg, hogy mit akar a Szentlélek, hogy miként lehet a jelen világ körülményeihez alkalmazkodni. Ő tehát nem volt annyira kifelé forduló egyéniség, mint Arrupe atya, aki a hit világában és a közéletben is egy ismert személyiség volt. P. Kolvenbach rendkívüli memóriával és intelligenciával rendelkezett, minden levelét maga olvasta el, emlékezett mindenre és mindenkinél jobban ismerte a részleges helyzeteket is, sokszor jobban, mint az asszisztensei, akiknek őt kellett segíteniük a rend sajátos helyzeteiben. Olyan ember volt, aki mindig nagy hatással volt ránk a jelenlétével, a figyelmével, éleselméjűségével. Élvezetes és sziporkázó személyiség volt, a személyes beszélgetések során is mindig nagyon élénk érdeklődésű. Nagyon szép emléket őrzünk róla, aki 25 éven keresztül vezette a szerzetesrendünket. Aztán amikor 80 éves lett, váratlanul benyújtotta a lemondását a szabályaink szerint, noha, őt is „per vitam”, azaz egész életére választottuk meg. Utána visszatért Libanonba és a bejrúti Szent József egyetemen mint egyszerű levéltáros dolgozott.    

Milyen lelkiséget élt…?                           

Ami a lelkiségét illeti, Kolvenbach atya nagyon fegyelmezett, puritán ember volt, amivel jól összefért a nyitott társalgása. Amikor meglátogatta a különféle jezsuita közösségeket, a beszélgetések során nagyon ötlet-dús volt. Példát adott nekünk a rendkívül fegyelmezett szerzeteséletről, a mély spiritualitásról és az aszketikus életről. Emlékszem, amikor II. János Pál pápa meghívta őt, hogy tartson lelkigyakorlatot a római kúria tagjainak, minthogy kiválóan és nagyon mélyen ismerte Szent Ignác lelkiségét, akkor elmélkedései egyszerre voltak nagyon pontosak a forrásokban és a hivatkozásokban, ugyanakkor mégis egészen személyesek. Minthogy nyelvész volt, figyelemmel ügyelt a legkisebb részletekre is, aki ismerte az eredeti szövegeket, mégis érdekes és tetszetős volt a beszéde.

Milyen örökséget hagy Kolvenbach atya a Jézus Társaságára és az Egyházra?

Gyakorlatilag ő volt végig a legfőbb elöljárónk II. János Pál pápasága alatt, ő kísért bennünket azokban az években a világ változásai közepette. Ma is, noha kisebb létszámmal, a rend a missziók felé fordul az egyház elvárásának megfelelően, a „sentire cum ecclesia”, vagyis az egyházzal való együttérzés jegyében, derűsen és pozitív módon beilleszkedve az egyház egyetemes küldetésébe.    

(vl)