A Karácsony születése – P. Vértesaljai László jegyzete

A „fonatosan” szövögető Szentírás mindig korának gyermeke is: az Isten kinyilatkoztatja magát emberi szerzőkön keresztül, akik személyi és közösségi sugalmazottság révén a Krisztus-Istent vallók közösségében mondják el azt a keveset, mely szükséges és elégséges a titkok emberi megértéséhez, befogadásához és egy meghatározó hitbéli elköteleződéshez.

Első pillantásra meglepő a szentírási adatok szerénysége. Ám ez a szófukarság, másképpen az Újszövetséget szerkesztő evangéliumi „takarékosság elv” nagyon is beszédes, hiszen rávilágít a döntő Krisztus-eseményre, Isten Fiának halálára és föltámadására, mely a keresztény hit magva. Amit a Márk evangéliumában a kereszt tövében álló pogány százados mond el, az őskeresztények gyökér-meggyőződése, ráadásul egy alexandriai pogány környezetben: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39).

Az első két század újszövetségi bibliaíró és iratokat szerkesztő tevékenysége azokra az alapvető kérdésekre válaszolt, melyek kora hitigényét és hitre-válaszát szolgálta és elégítette ki. Magját tekintve ez egy tanúságtétel Jézus passiójáról, haláláról és föltámadásáról. A Jézus-kinyilatkoztatás ezt részletezi, itt aztán elmond nekünk már apróságoknak tűnő dolgokat is, a szamárcsikót, a földre terített ágakat, Pilátus római helytartó feleségének álmát, a kakasszót, a Pétert lebuktató galileai tájszólást, a kereszt tövében kockát vető katonákat, a Malkus szolga levágott fülét, az éjszaka sötétjét, és sorolhatnánk… Tudjuk, semmi sem véletlen, és mindahány megjegyzés csakis szigorú megrostálás után került az Írásokba. A megváltás e döntő, mindössze háromnapos Krisztus eseményéhez aztán elmondták annak a Názáretinek az életét, melyből a tanítói és gyógyító tevékenységének három éve a fontos. Az evangéliumokban Máté és Lukács szól a gyermekségtörténetről. Figyelmüket Jézus eredete köti le, hogyan illeszkedik az emberiség, azon belül a választott nép soraiba és történetébe, majd pedig származásának, genealógiájának kettős szálát rögzítik. Amit később a hitigazságokba foglaló értelmező Anya-egyház így mond: „…született, de nem teremtmény…”.

Születésében éppúgy benne rejlik személyének titka, mint feltámadásában. Ezek tanútlan események! Tanúk nélküliek. Csupán angyalok veszik körül a Fiú érkezését, a Születést és angyalok veszik körül a Hazatérést is, a Föltámadást. Istenfia születik, ez Karácsony, és Emberfia újjászületik, ez Húsvét. Az angyalok mellett a közös jelenlét még Máriáé. Biztos, aki a kereszt tövében ott állt hűségesen, az kapott annyi kegyelmet, hogy bibliás említés nélkül befogadja azt, valójában a föltámadott Fiát, aki az apostolokat fáradságos úton cserkészi be, utánuk megy zárt ajtón keresztül és a városból kivezető út mentén is.

Épp itt Rómában, a katakombák királynőjében, az északra vezető Via Salaria mentén fekvő Priscilla katakomba egyik fölkéjében találjuk a földkerekség első ismert Mária ábrázolását. A hely a Cappella Greca, a görög kápolna, mert az egyik boltíves fali-fülkében görög nyelvű feliratot találtak A harmadik század első felében festették, 220-230 táján. Amikor római diák koromban, bő harminc évvel ezelőtt először megláttam, mélyen megrendített. A freskó minőségi fényképmásolatát mindvégig megőriztem diákkorom íróasztalán. Jó tenyérnyi freskótöredéken az Anyát látni, amint ölében tartva meztelen gyermekét táplálja..

A jellegzetes római barnás-vöröses szín nem kontúros, elmosódott, de azért tisztán kivehető az érzelem is, mondom pontosabb szóval, a szeretet, a ragaszkodás kettejük között. Az anya magához vonja gyengéden a gyermekét, aki kifelé fordul és a katakomba látogatójára néz, valójában a harmadik század keresztényeire. Hozzájuk szól a Szó. Hangja még nincs, ő maga a Szó, bár anyja tején él még. Ez a kép valójában egy örök képet örökít meg, az anyaságot! Elvileg lehetne bárhol, bármikor, bármiféle kultúrában, bármiféle vallásban. Ám az Anya előtt álló ismeretlen alak már egyértelművé teszi, hogy az az Asszony Názáret Mária-Mirjamja és ölében a kicsi a Jehosuah-Jézus. A freskó alsó része, nagyjából a fele, hiányzik, de szerencsére az álló figura keze mozdulata beszél: baljában tekercset tart, míg jobb keze fölfelé mutat, Mária feje fölé, ahol egy hatalmas, nyolcágú csillag látható.

Azonnal kiáltjuk a nevét: Bálám, Bálaám vagy Bileám. A Számok könyve, tehát a Tóra negyedik nagytekercse beszél a bezárt szemű emberről, aki kívülállóként, mint aki nem a választott nép tagja, jövendöl a Messiásról: „Így beszél Bileám, Beor fia, így beszél a mélyreható tekintetű ember. Így beszél, aki felfogja Isten szavát, birtokolja a Magasságbeli tudását, látja a Mindenható arcát. Istentől kap választ, a szeme megnyílik: Látom, de nem most, látom, de nem közelről. Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből” (Móz 4, 24, 17-18). Bezárt szemmel lát, mert a szívével olvassa a Jelet. Rómában vagyunk, a keresztényüldöző császárság teljében. Az Urbs bezárt szemmel próbálja kisilabizálni a jelet, értelmezni a jelenséget, mely jelen van birodalom-szerte, a légionáriusok castrumaiban, a patríciusok házaiban, a plebs soraiban, a rabszolgák között és már a császári palotákban is a Palatinus dombján. Még bezárt szemmel nézik, de egyre közelebb jön az a csillag és derengeni kezd az Urbs fölött…

1955-ben Rómában, a Nápoly felé vezető Via Latinán, egy építkezés során véletlenül találtak rá egy hypogeumra, föld alatti sírkamrára, mint amilyen a mi pécsi székegyházunk előtt is látható. Betont eresztettek egy épület alapozáshoz egy mélyre ásott gödörbe és aztán ott eltűnt nyomtalanul… Észrevették, hogy az árok egyre csak nyeli a hígfolyós betonkeveréket. Utánajártak és föltárult a negyedik század keresztény Rómája. Szinte érintetlen családi temetkezési helyre bukkantak, melynek falait épségben és friss színekben megmaradt freskók díszítik a negyedik század első feléből. A Priscilla katakomba csillagmutató alakja is megkerül itt az O nevű helyiségben. Csillagmutatónk egyedül áll egy fehér négyzetben, bíborszegélyű tógáját bal kezével fölfogja, miközben ugyancsak baljával egy széles palliumot tart méltósággal. Jobbjával balra fölfelé mutat egy szabályos nyolcágú csillagra.

Az archeológusok meg nem szűnően kérdeznek és tovább kérdeznek: Tényleg Bálám? Nem lehetne Izajás próféta, amint éppen azt mondja, hogy „Íme a szűz fogan és fiúgyermeket szül” (Iz 7,14). De lehetne akár Micheás próféta is, aki Betlehemről jövendöl, a Kenyérháza-falváról:  „De te, Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd, aki uralkodni fog Izrael felett” (Mik 5,1-4). Vagy talán Dávidra lehet gondolni, a híres 109. zsoltárra, melyet oly előszeretettel olvastak éppen a negyedik század nagy teológusai Keleten és Nyugaton egyaránt és mindig a Krisztus-születés összefüggésében értelmezték: „Tiéd lesz az uralom hatalmadnak napján a szentek fényességében: a hajnalcsillag előtt, mint harmatot nemzettelek téged” (Zsolt 103,3). A negyedik század egyházatyái ezt zsoltárt a Logosz megtestesülésre értették.

Karácsony születésének a megszületésnél járunk Rómában, sarutlanul, nyitott szívvel és nagy lélekkel, visszafojtott lélegzettel, ahogy fokról fokra föltárul előttünk eleink hite. Csírájában pontosan ugyanaz, mint a most vallott hitünk, amit a negyedik század végén Konstaninápolyban így fogalmaznak meg: Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett.

(vl)