2017-01-10 16:18:00

Az Úton című új pápa-könyv elé: riport Ferenc pápával az utazásról: Soha nem szerettem utazni!


Andrea Tornielli vatikanista (Vatikán szakértő), a La Stampa olasz polgári napilap újságírója, a Vatican Insider (A Vatikán belülről) weboldal koordinátora könyvet írt Ferenc pápa utazásairól, mely január 10-én, kedden jelent meg a Piemme kiadó gondozásában. Ebben első meglepő „kiszállása” Lampedusa szigetére, aztán további útjai: Brazília, Szentföld, Ázsia, Latin-Amerika, Kuba majd Leszbosz szigete a menekülttábor látogatásával, majd a tiranai villámlátogatás, Szarajevo, Lund…. Elragadó tájak, gyönyörű városok, összetett és különböző lakossággal lehettek tanúja annak, amint a pápa határozottan szóvá teszi a kábítószer- és fegyverkereskedelmet, a korrupciót, a rabszolgaság mai létezését a gazdaság bizonyos ágazataiban, a Délről Északra tartó migrációs hullám humanitárius tragédiáját. A béke zarándok pápája, aki másfelől kellemetlen próféta és aki arra hívja a helyi egyházakat, hogy legyenek közel a társadalom legjobban peremre szorult rétegeihez.

A könyv valójában egy útinapló, háttértörténetekkel, kiadatlan eseményekről…, mindazt elmeséli, amit a szerző Ferenc pápával és Ferenc pápáról megélt, megválasztásától kezdve  egészen napjainkig. A kötet bevezetőként azzal a párbeszéddel kezdődik, melyet Andrea Tornielli a számára jó ismerős pápával folytat.

Szentatya, szeret utazni?

Őszintén szólva, nem! Soha nem szerettem nagyon utazni. Amikor Buenos Aires püspöke voltam, onnét csak akkor jöttem Rómába, ha szükséges volt, de ha nem kellett, akkor nem jöttem. Nekem mindig teher volt távol lenni az egyházmegyémtől, mert nekünk püspököknek az egyházmegye a mi „jegyesünk”. Aztán én meglehetősen a szokások embere vagyok, éppen ezért a vakáció nekem inkább több időt jelent imádkozni és olvasni, de a pihenéshez nekem nem volt szükségem levegő- vagy környezetváltozásra.

Pápasága kezdetén számolt-e azzal, hogy ilyen sokat kell utaznia?

Nem, egyáltalán nem! Ahogy mondtam, én nem nagyon szeretek utazni. Soha nem képzeltem volna, hogy ennyit utazom…!  

Hogyan kezdődött? Mi változtatta meg a meggyőződését?

A legelső utam Lampedusa-ra vezetett. Ez egy olasz utazás. Nem terveztem, nem is volt hivatalos meghívás. Azt éreztem, hogy el kell menni, mert mélyen megérintettek a tengerbe fulladt migránsokról érkező hírek. Gyerekek, nők, fiatalemberek…! Szívszorító tragédia! Láttam képeket a túlélők megmentéséről és kaptam beszámolókat Lampedusa lakosainak tanúságtételéről, ahogy befogadják őket. Ezért szervezték meg a munkatársaim ezt a villámlátogatást. Fontos volt oda elmenni. Aztán a Rio de Janiero-i út az Ifjúsági Világtalálkozóra. Ez egy határidő szerint előre tervbe vett találkozó volt, a pápa mindig elmegy az Ifjúsági Világtalálkozóra. Az út soha nem vált kérdésessé, el kellett menni és számomra ez volt az első visszatérés a latin-amerikai földrészre.

Az Ifjúsági Világtalálkozóról a pápa nem hiányozhatott. És a többiek…?

Rio után jött egy meghívó, aztán egy másik. Egyszerűen igent mondtam, és hagytam, hogy valamiként „hordozzam”. Most érzem, hogy utaznom kell, menni, hogy meglátogassam az egyházakat, bátorítsam a reménység ottani magvait.

A nemzetközi utak, fizikai szempontból, mennyire megterhelőek?

Nehezek, de hogy is mondjam, egyelőre megúszom. Talán pszichésen jobban megterhelnek, mint fizikailag. Több időre lenne szükségem, hogy olvassak a felkészüléshez! Egy utazás az egy elkötelezettség, de nem csak ott kívül, a meglátogatott országban eltöltött napok során. Van hozzá előkészület is, amire rendszerint a szokásos tevékenység időszakában kerül sor. Amikor hazatérek a Vatikánba, szokás szerint az utazást követő első nap meglehetősen fáradságos és szükségem van arra, hogy összeszedjem magam. De magammal hozok arcokat, tanúságtételeket, képeket és tapasztalatokat… Elképzelhetetlen gazdagság, ami mindig azt mondatja velem: Megérte a fáradtságot!

Változtatott valamit a pápai utak szokásos napirendjén?    

Nem sokat. De megpróbáltam például egészében kiküszöbölni a reprezentációs ebédeket. Természetes, hogy a meglátogatott ország hatóságai, vagy akár a püspöktestvérek, szeretnék megünnepelni az érkező vendéget. Semmi kifogásom nincs együtt lenni az asztalnál mások társaságában. Emlékezzünk csak arra, hogy az evangélium tele van elbeszélésekkel és tanúságtételekkel, melyek éppen ezt a helyzetet írják le: Jézus első csodája egy menyegzői lakomán történik… De ha az út naptára, mint ahogy szinte mindig így történik, már tele van találkozókkal, akkor inkább szeretek egyszerűen és rövid idő alatt enni.

Milyen érzéseket tapasztal az emberek lelkesedésével szemben, akik órákon át várják, hogy meglássák, amint elhalad az úton?   

Az első érzés az annak az érzése, aki tudja, hogy vannak a „Hozsannák”, de amint az evangéliumban olvassuk, érkezhetnek „Feszítsd meg!” kiáltások is. Egy másik érzést abból a történetből veszek, amit valahol olvastam. Albino Luciani bíboros (a későbbi I. János Pál pápa) egyik mondatáról van szó, azon taps kapcsán, mellyel egyszer ministránsok csoportja fogadta őt. Nagyjából ezt mondta nekik: El tudjátok képzelni, hogy az a csacsi, amin Jézus ült jeruzsálemi győzedelmes bevonulása során, vajon gondolhatott arra, hogy a taps neki szólna? Íme, a pápának tudatában kell lennie, hogy ő csak „hordozza” Jézust, tanúskodik Jézusról és a közelségéről, közvetlenségéről és gyengédségéről minden teremtmény felé, különösen is a szenvedők iránt. Éppen ezért kértem, hogy az „Éljen a pápa!” kiáltás helyett azt kiáltsák, hogy „Éljen Jézus!”. Aztán nagyon szép kifejezések vannak az atyaság kapcsán Boldog VI. Pál Jean Guitton-nal folytatott beszélgetésében. A Montini pápa nagyon bízott a francia filozófusban: „Azt hiszem, hogy a pápa összes méltósága közül a leginkább irigylésre méltó az ő atyasága. Az atyaság egy olyan érzés, mely átjárja a lelket és a szívet, mely elkíséri őt a nap minden órájában, ami nem kevesbedhet, hanem csak gyarapodik, mert növekszik a gyermekei száma. Olyan érzés ez, mely nem fáraszt és nem fárad, ami megpihentet minden fáradtságból. Soha egyetlen pillanatra sem éreztem magam fáradtnak, amikor áldásra emeltem a kezemet. Nem, soha nem fáradok bele az áldásba vagy a megbocsátásba”. VI. Pál ezt rögtön akkor mondta, amint hazatért Indiából. Azt hiszem, ezek a szavak megmagyarázzák, miért is döntöttek a jelenkor pápái úgy, hogy utaznak.  

Melyek az utazásainak a legfelejthetetlenebb pillanatai?   

A fiatalok lelkesedése Rio de Janiero-ban, ami a pápamobilon rám áradt. Aztán, még mindig Rioban, az a fiúcska, akinek sikerült odalopózkodnia, feljött a lépcsőn és átölelt. Emlékezem azokra az emberekre, akik Madhu kegyhelyére érkeztek Sri Lanka északi részén, hogy velem találkozzanak. A keresztényeken túl voltak muzulmánok és hinduk is azon a helyen, ahová a zarándokok úgy érkeznek, mint egyetlen család tagjai. Aztán a fogadtatás a Fülöp-szigeteken! Magam előtt látom most is azoknak az apáknak a gesztusát, akik felemelték gyermekeiket, hogy áldjam meg őket, mintha azt akarnák mondani: ez az én kincsem, a jövőm, a szeretetem, érte megéri dolgozni és áldozatokat elviselni. Nagyon sok volt a fogyatékos gyermek és a szülők nem rejtették el a gyerekeiket, hanem felém nyújtották őket, hogy áldjam meg, gesztusaikkal jelezvén: ez az én gyermekem, ilyen ő, de az gyermekem. Ezek a gesztusok szívből születtek. Aztán emlékszem még arra a sokaságra, mely Tacloban-on fogadott, még mindig a Fülöp-szigeteken! Nagyon esett azon a napon. Miséznem kellett a Hayan hurrikán okozta többezres áldozat emlékére és a rossz idő miatt majdnem le kellett mondani az utat. De nem tehettem meg, hogy ne menjek el. Nagyon mélyen megrendítettek a tájfunról érkezett hírek, mely 2013 novemberében sújtotta azt a térséget. Zuhogott és én egy esőkabátot vettem fel a miseruhára, és úgy miséztem, ahogy lehetett, miközben a szél korbácsolta a kicsi emelvényt. Mise után az egyik szertartásmester megvallotta nekem, hogy nagyon épült a ministránsok magatartásán, mert az eső ellenére egyre csak mosolyogtak. De mosoly volt a fiatalok, az apák és az anyák arcán is! Igazi öröm, azok fájdalma és nehézsége ellenére, akik elvesztették a házukat és szeretteiket.

Az utazás után, mi történik, hogyan emlékezik azokra, akikkel találkozott?     

Hordozom őket a szívemben, imádkozom értük, fohászkodom fájdalmas és nehéz helyzetük miatt, amivel kapcsolatba kerültem. Azért imádkozom, hogy csökkenjen közöttük az egyenlőtlenség, amit láttam.

Oly sok út a világban, de közöttük szinte egyik sem az Európai Unió országában. Miért?

 Az Európai Unió egyetlen országa, amit meglátogattam, Görögország, egy alig ötórás látogatással Leszbosz szigetén, hogy találkozzam a menekültekkel, együtt konstantinápolyi Bertalan és az athéni Jeromos testvéreimmel... Aztán elmentem az Európa Parlamentbe, a strasbourgi Európa Tanácsba, de ez inkább egy intézmény meglátogatása volt, nem pedig egy országé. Mindenesetre meglátogattam más országokat, melyek szintén európaiak, jóllehet nem tagjai az Uniónak: Albániát és Bosznia Hercegovinát. Előnyben akartam részesíteni inkább ezeket az országokat, amelyeknek egy kis segítséget nyújthattam. Ezek olyan országok, melyek nagy nehézségben vannak és voltak is. De ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék Európára, amit arra bátorítok, hogy ismét tudja újra felfedezni és gyakorlatba átültetni a leghitelesebb gyökereit és értékeit. Meggyőződésem, hogy nem a bürokrácia vagy a magas pénzügyi körök eszközei mentenek meg bennünket a jelenlegi válságtól és a kivándorlás problémájának a megoldásától, amely Európa országai számára a legnagyobb szükséghelyzet a II. világháború vége óta.  

A pápai utak újdonságai között, úgy gondolom, van egy másfajta protokoll a megelőző biztonsághoz képest? Így van ez?

Hálás vagyok a vatikáni csendőröknek és a svájci gárdának, hogy alkalmazkodtak az én stílusomhoz. Nekem nem megy, hogy páncélozott autókban utazom, vagy zárt, golyóálló üvegű pápamobilokban. Teljesen megértem a biztonsági követelményeket és hálás vagyok mindazoknak, akik az utazásaim során nagy odaadottsággal és nagy fáradsággal mellettem állnak és vigyáznak rám. Ám a püspök egy pásztor, egy atya és ezért nem lehet túl sok korlát közte és az emberek között. Emiatt mondtam kezdettől fogva, hogy csak akkor utazom, ha kapcsolatot tudok teremteni az emberekkel. Nyugtalanság volt az Rio de Janeiro-i első utam során, de akárhányszor végigjártam a copacabanai tengerpartot a nyitott pápamobillal, meg-megálltam, hogy átöleljem a fiatalokat. Nem is volt semmiféle baleset az egész Rio de Janeiro-i út során azokban a napokban. Bízni kell és ráhagyatkozni. De tudatában vagyok a lehetséges kockázatoknak. Azt kell mondjam, talán felelőtlenül, hogy nem féltem magamat. Ezzel szemben aggodalom tölt el a velem utazó emberek testi épsége miatt, főként pedig azok iránt, akikkel a különféle országokban találkozom. Ami nyugtalanít, azok a konkrét kockázatok, a fenyegetések azok számára, akik részt vesznek a szertartásokon és a találkozókon. Mindig megvan a veszélye egy meggondolatlan cselekedetnek némely őrült részéről. De mindig ott van az Úr!   

(vl)          

               








All the contents on this site are copyrighted ©.