A Némaságról – alig hallhatóan. Scorsese filmjének egy óvatlan lépéséről – P. Vértesaljai László SJ jegyzete

A Némaságról – alig hallhatóan. Scorsese filmjének egy óvatlan lépéséről – P. Vértesaljai László SJ jegyzete

Január 12-én kezdték vetíteni az olasz mozikban Martin Scorsese olasz-amerikai rendező „Silence” című filmjét, melynek könyvét Endo Suszaku japán katolikus szerző írta 1966-ban „Némaság” címmel. November 29-én Rómában a Los Angeles-i világpremier előtt bemutatták a római jezsuitáknak, hiszen a film a XVII. századi japán misszióról szól, melyben rengeteg misszionárius és japán katolikus hívő szenved vértanúhalált. Ketten közülük, a tanítómester jezsuita és a keresésére indult fiatal tanítványa iszonyatos testi és lelki kínzások között megtagadják a hitüket, csakhogy megmentsék az ártatlan japán keresztényeket. Árulás vagy más? Ezen töpreng a jezsuita Vértesaljai László, és osztja meg a rádió hallgatóival megfontolásait és kérdéseit „A Némaságról – alig hallhatóan. Scorsese filmjének egy óvatlan lépéséről” címmel.                

Valamikor  ’95 tájt, amikor a jezsuita rend Mária utcai rendházában laktam, hallottam egy riportot a (Kossuth) rádióban Scorsese „Jézus Krisztus utolsó megkísértése” filmjéről. Akit a rádió megkérdezett a filmről, egy katolikus püspök, alaposan összeszidta az „obszcén alkotást”. Miután kifejtette a véleményét, jött a kérdés: Látta a filmet? Mire a válasz: „Nem, nem láttam a filmet, de…”. Némaság támadt bennem, mert azonnal kikapcsoltam a rádiót, ám a silence – ez a film címe – oka inkább egy szégyenérzet volt, semmint rádióhullámok hiánya.

Huszonöt-huszonhat évvel később hivatalos vagyok egy másik Scorsese filmre, itt Rómában. Maga a rendező hívja a római rezidens jezsuitákat a Santa Maria Maggiore mellett a Jézus Társasága Keleti Intézetébe – valahol mégiscsak helyben vagyunk! –, hogy „anteprima”, azaz előzetesben nézzük meg a filmet, mi elsőként. A jezsuiták keleti missziójáról. Ha már egyszer rólunk szól. S ha már egyszer amerikai jezsuiták (többek közt Ft. James Martin SJ) szakértőként segítettek neki a film készítésében. Nem is tudom, templomon kívül mikor voltunk ennyien együtt, tanti gesuiti di Roma, négyszázan! Két terem is csurig megtelik velünk. Aztán kialszanak a fények…

… és nem látunk semmit, hallani is csak tücsökcirpelést. Sokáig cirpelnek, mi ülünk némán és moccanatlan, míg egyszer villám-fehérséggel föllobban a cím: Silence – Némaság! Csak ocsúdok, mert ez a „királyindiai indítás”, zseniális! Szorítom a szék karfáját, feszülten figyelek… Világvégi hely és világvégi idő, valahol Japánban, Undzen fortyogó-gőzölgő tavánál, ahol japán keresztényeket, férfiakat és nőket, s velük jezsuita missziós papokat keresztre feszítenek és időnként tüzesen forró vízzel leöntenek, hogy hittagadásra bírják őket, de ők erősen kitartanak. Kínzóik nem durvák, valahogy ügyesen és cselesen, kifinomult japán fortéllyal, elegánsan mészárolják el őket. Időnként kitekintek a filmből, látom társaimat, körülöttem éppen majd mindenki indiai jezsuita, ők is feszülten figyelnek, mert tudják, hogy a kínai és japán misszió tőlük, a katolikus indiai Goából indult. A rendezést is látom, érzékelem és értékelem. A kamera közömbös, nem ellenséges, nem nagyítja fel az amúgy égbekiáltó igazságtalanságot. Éppúgy pásztázza a hátborzongatóan szép tájat, mint a nyomorúságos embertesteket. Lassan megébred bennem a szó: tárgyilagos. Mi persze egészen azonosulunk a látvánnyal és a hitvalló erős hit büszkévé tesz. Zihál az öntudatos jezsuita csapat az egész nézőteremben…

… így indul a japán kereszténység történetének keresztútja. Látjuk a hittagadás hírébe került, egykori mesterük felkeresésére induló két-három portugál jezsuitát, amint a nehezen megszerzett engedély birtokában leszaladnak egy hatalmas lépcsősoron. A jelenet emblematikus. A kamera fentről, a fejük fölül magasból kíséri a feketén suhogó jezsuita talárisokat, amint lefelé sorjáznak. Mennek lefelé. Meddig tart majd ez a „lejtmenet”? A kép zseniális, a rendező tényleg mester, mint mester a hittagadó Ferreira is!

Hamar, már a film elején rájövök, hogy Scorsese szinte soronként filmesíti meg a könyv, Endo Suszaku Némaság című történelmi regényének gondolatait. Nem tesz hozzá és szinte alig vesz el belőle. Hogy mindent elmondhasson, kell neki a több mint két és fél órás film: 161 perc. Súlyosan sok, sokk! Odaszögez a támlához és bevonz az eseménybe, szerintem mindenki önkéntelenül azonosul, ki-ki értékrendje szerint a szerepekkel. Ezt csinálja a film mindig, nemde? És ha nem figyelsz, ha hagyod magad sodortatni, visz oda a rendező, ahová akar. Én pedig kitekintek és lázasan helyezem a filmkockák mellé a regény lapjait. Fedik egymást. Párhuzamosan futnak a kegyetlenség és a kegyelem képei. Mindez a távoli titokzatos országban, ahol nemcsak fölkél a nap, de le is bukik, ellobbanva. Most erre a gondolatra tévedve, tudatosul bennem, hogy a filmben szinte végig esik az eső, köd, borongás, nyirkosság… És ha süt a nap, akkor is csak árnyékot lehet látni. Elég rossz napot fogott ki Japán – gondolom tétován – ezekkel a jezsuitákkal!

Mert tükör ez a film, amit Scorsese tart oda nekik. Ő azzal védekezhet, és így lesz Japánnal szemben „politikailag korrekt” a film, hogy mindez megíratott. Egy közületek, a japán katolikus író, Endo Suszaku írta, rólatok és rólunk, amennyiben a regény-film pontosan követi a főszereplő, Sebastian Rodrigues belső útját. Ellenpontként éppúgy végig társ-főszereplő a Júdás út képviselője: a japán Kicsidzsiro, ez az alkoholista, gyenge jellemű, szinte embersalak, aki eladja pár ezüstért Rodriguest, miután egy tikkasztó hegyi út során sós hallal majd szomjhalálra gyötörte. Nem a film végén összefutó mester és tanítványa adják a nagy találkozást, hanem valójában Jézus két tanítványa a tizenkettőből, az iskarióti és egy valaki a maradék tizenegyből, a valóban figyelemreméltók. Egy, a mesterét a hittagadásában is követő, úgy látszik majdnem mindhalálig engedelmes portugál tanítvány és egy ezerszeres gyakorlott hittagadó japán, aki viszont minden tagadása után beáll kegyelem-koldusnak, meggyónik, mindig az elárult és becsapott Rodriguesnél. Akik gerincesek és kitartanak, azokat gyorsan megöli a porceláncsészéből teát hörpölő Japán.

Kivétel a pap és az árulója, aki árnyéka és keresztje neki. Ennek a két embernek a kapcsolata a fontos. Ez a főcsapás. De ez már nem csak Japánról szól, hanem Scorsese Szicíliájáról, ahonnét nagyszülei az Államokba emigráltak és akkor New Yorkról is szól a film, a tizennégy éves suhanc Martinról, aki a jezsuita Spadaronak éppen a film kapcsán adott interjújában megvallja, hogy Amerikában először a családjában, aztán az utcán majd az országban találkozott egyszerre és egymás mellett a kegyelemmel és a kegyetlenséggel. Kisszeminarista is lett, bizonyára már akkor is az ember-dráma megismerésének-megoldásának a vágyával. Ott bolyong e téma körül, ez az ő első és utolsó megkísértettsége…

Mert nem könnyű megjelöltnek lenni, a keresztség jelével! Endo Suszaku katolikus, Scorsese is az, mint a misszionáriusok megkeresztelte japánok is. Elárvultan rejtett, titkos keresztényekké lettek, tényleg a kegyelem nagyszerű csodája, hogy századokon át, pár latin szóval, néhány Szűzanya szentképpel és faragott feszülettel megőrizték a hitüket. Vajon az egyénben, az individuumban hogyan csorog a kegyelem szála, ez a titokzatos higany-fonal, mely inkább rejtőző, mint látható búvópatak? Ezt mustrálják egymásban, Rodrigues és Kicsidzsiro. Valóban szép és jézusi az a tekintet, ahogy Endo Suszako Rodriguese rá- rátekint Kicsidzsiróra. Többször elcsodálkozik azon, hogy nem tudja gyűlölni. Lehet, hogy itt akar valamit tanítani Scorsese a könyv nyomán? Hogy túl gyorsan szétválasztódnak a mi sémáinkban a hősök-szentek és az árulók! Érdekes, hogy Endo Suszaku könyvét Scorsese éppen egy svéd evangélikus püspöktől kapja ajándékba Stockholmban és születik meg annak olvasása nyomán, egy suhanó vonat fülkéjében, harmincegynehány évvel ezelőtt az ötlet, hogy „ebből filmet csinálok”.

Mindketten keresnek. Rodrigues és Kicsidzsiro. Rodrigues erőt ahhoz, hogy talpon maradjon, Kicsidzsro, hogy talpra álljon. Mindketten félnek. Rodrigues attól, hogy elveszti a hitet, Kicsidzsiro attól, hogy el sem nyeri. Mindketten Jézusra várnak, arca megjelenésére és hangja szavára. De az Úr titokzatosan hallgat. Csak a tücskök cirpelnek, csak a tenger morajlik, s egyre csak esik az eső. Rodrigues várja a Hangot és várja az Arcot. Várakozása mögött egy előfeltétel áll, s szerintem ez a könyv illetve a film Achilles pontja. Az Istennek válaszolnia kell. Meg kell magát jelentetnie, azzal a sugárzó arccal, amivel Rodrigues Macaó-ban, Japánnal szemközt induláskor még látta őt. A portugál jezsuita egykoron megjárta Itáliát, eljutott a toszkán Sansepolcroba is, ahol Jézus egyenesen néz előre, bátorítóan. Endo Suszaku félmondatos leírása alapján én is látom Piero della Francesca Föltámadottját.

Az ember legnagyobb megkísértése nem az ateizmus, annak a kijelentése, hogy Isten nincs, hanem az, hogy az Istent lehúzza oda, ahol ő maga él, egy szép, kenyérosztó és embermentő emberszeretet szintjére. Ennyi és nem több! Ez Jézus Krisztus legelső megkísértése: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak! Nemcsak kenyérrel él az ember – adja az egyszerű választ Jézus, hanem minden igével, mely Isten ajkáról való”. Aztán már tényleg a legutolsó megkísértettsége a Názáretinek, hogy szálljon a keresztről, hagyja az egészet és mentsen meg, ha nem is mindenkit, de a legalább a vele együttállókat.

Rodrigues mérhetetlen sok szenvedést lát. Látja a fiatal Mogucsit, akinek nyakából kiakasztva odaajándékozza saját feszületét. Látja, amint a tengerparton cölöpre feszítve az apály-dagály holdmozgására bízza Inoue, a szelíd-erőszak japán mestere, Mogucsinak és pár társának lassú halálát. És látja annak az asszonynak a kiszenvedését is, aki neki uborkát adott korábban és ezzel mentette meg a mardosó éhhaláltól. Most gyékényszőnyegbe csavarva tengerbe vetik. És azt is látja a megkötözött fogoly Rodrigues, hogy rendtársa és barátja, Francisco Garrpe miként veti magát a hullámokba, csakhogy kimentse japán keresztény testvéreit a megfúlásból. De egy lapátnyél víz alá nyomja őt és marad a tenger színén úszó mozdulatlan test…

Inoue tudja, hogy Rodriguesnek csak a lelkét tudja megtörni. Teste úgyis ellenállna mindennek. Ezért a lelkét gyötri és a jóval kísérti meg. Mindig a jó, a hamis jó kísértése ad igazi dilemmát. Rodrigues végignézi, látja és hallja a szegény, egyszerű és ártatlan japán parasztok megkínzását, napokon át tartó halálhörgését. Azért kínozzák őket, mert hitvallók, mert lábukat nem tették rá a földre helyezett Krisztus ikonra. „Miért? Miért, Uram?” - ismétli ezerszer és százezerszer. „Miért nem szólsz, miért nem véded meg őket? Hiszen a te nevedért szenvednek!” Valóban az utolsó pillanatban, amikor még éppen meg lehetne menteni őket és amikor neki pedig már elfogyott a benső ereje, ismét megjelenik Ferreira atya, egykori mestere és szelíden arra ösztönzi, hogy amiként egykoron ugyanezt megtette ő is, csak lépjen rá a Krisztusra, s ezzel váltsa ki a napok óta tűző napon, fejjel gödörbe lógatott hittestvéreit, akiknek füle mögött metszett vágásból cseppenként fogy és folyik el vérük és életük. Rodrigues ennek is ellenáll, de elővezetik és ott áll végre a földön fekvő Krisztus arc fölött. Mióta eljött Japánba, ez az első Krisztus arc, mit láthat. Pedig mindig ezt az arcot kereste. De ez nem Piero della Francesca erős Feltámadottja. Ez egy gyenge és csúnya Jézus, a fájdalmak embere, ami megbabonázza a holtpontra került misszionáriust. Endo Suszaku így írja: „Egyszerű rézlapot erősítettek rá egy piszkos, szürke deszkadarabra. Előtte fekszik Krisztus csúnya arca, tövissel koronázva, és vézna, kiterjesztett karjai”. Piero della Francesca erős Kisztusa helyett El Greco összeaszott Jézus arca mered rá – teszem hozzá. A pap elhomályosult szemmel, összezavarodva, némán pillant le arra az arcra, „mellyel most először találkozik, mióta ebbe az országba került”. Legszívesebben arcához szorítaná ezt az arcot, melyet egész életében a legszebbnek tartott. Ingadozva, immár fölemelt lábbal áll, amikor a porban fekvő Jézus arc megszólal: „Taposs meg! Taposs meg! Taposs meg! Azért születtem a világra, hogy megtapossanak az emberek. Azért hordoztam a keresztet, hogy osztozzam az emberek fájdalmában”. A pap ráteszi a lábát a fumie-Krisztus arcra. Hajnalodik. A távolban megszólal a kakas”.

Megmentette annak a négy japán kereszténynek az életét. Ő pedig követte hittagadó mestere sorsát. Selyemruhát öltött, ő is megkapta egy kivégzett ember feleségét és gyerekeit. Új élete második évében neki is meg kellett írnia a kereszténység cáfolatát és egyféle japán buddhista inkvizítorként szét kellett válogatnia a Japánba érkezett idegenek holmijai közül azt, ami keresztény. Közben és állandóan, ahogy éjjelente szokott, amikor beesteledik, szívében mégis, a megmentő-tagadás ellenére kirajzolódik Krisztus arca. Annak az arca, akire rátaposott. Újra és újra átéli kettejük párbeszédét. Hallja a szót: „Taposs meg!” És közben mondja a magáét: „Uram, megelégeltem a némaságodat”. Az Úr pedig szelíden felel: „Pedig nem hallgattam. Melletted szenvedtem”.

Ősz hajjal, öregen hal meg. Japán szokás szerint testét elhamvasztják. Mandulaszemű felesége a máglyarakás fölé hajol, a halott kezeibe rejt egy papírba csomagolt tárgyat, majd föllobbannak a lángok. Elhamvad a papír és a kamera befordul a lángok közé. Ott látjuk kezei között, a szíve fölött azt a keresztet, amit a nyakából kiakasztva egykor Mokicsinak adott. Lobognak a lángok és finoman cirpelnek a tücskök…

Még egy utolsó „lépést” engedjetek nekem is! Scorsese harminc évig hordozta a szívében ezt a történetet, s amikor Andrew Garfieldet felkérte a főszerepre, akkor a színész egy idő után elment Ft. James Martin jezsuitához és szentignáci lelkigyakorlatra jelentkezett nála..., hogy olyan lehessen, mint Rodrigues. A film pontos, olyan, ahogyan a japán katolikus író látja a történetet. Scorsese és Garfield a könyv üzenetének közepét keresték meg és adták tovább. Az utolsó jelenetet, amely Rodrigues halálig megmaradó hitére utal, a rendező tette hozzá, mert benne a történet így folytatódik.

És bennem…?   

Az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, mert így történt, hogy az említett filmbemutató végén sokáig ült az összes jezsuita a helyén. Nem tudtunk mozdulni sem, nemhogy tapsolni. Zavart éreztem közöttünk, zavart és értetlenséget. Két hitehagyó portugál jezsuitára nem olyan könnyű a többinek büszkének lennie. A vetítés után közös beszélgetés várt bennünket Scorsese mesterrel. Engem valami ellenállhatatlanul húzott kifelé. A bejáratnál a portánál megálltam, mert tumultus támadt. Elegáns és erős fiatalemberek jöttek be határozottan, és a pár embert a folyosón, köztük engem is, falnak szorítottak. Magamtól is félreálltam, de ez a taszítás durva volt és jogtalan. Egy pillanatra azt hittem, hogy valami vatikáni bíboros vagy mit tudom én, ki érkezik, még Francescora is gondoltam, s ezek itt a testőrei. Aztán csend lett, a lépcsőn megjelent a Mester. Lassan, emelt fővel ment a díszterem felé. Amint elhaladt előttem, erőteljesen kifordultam a Keleti Intézetből, s belekortyoltam jó hosszan az esti római levegőbe. November huszonkilencedike volt, kedd este. A Santa Maria Maggiore-t már rég bezárták, így elindultam gyalog a Via Cavouron a Colosseum felé. Elővettem a rózsafüzéremet és imádkozni kezdtem. De csak gépiesen ment, akaratlanul hadartam is, ám valójában nem is figyeltem rá, mert minduntalan fölbukkant egy kép a Mária utcai Jézus Szíve templomunkból. Misézek a főoltárnál és jobbra pillantva egyre csak azt a vörös márványtáblát látom, amin ez áll: „A kommunista üldöztetés alatt 64 magyar jezsuitát ítéltek összesen 1067 évre. Őrizzük emléküket”. Én Rómában élő magyar jezsuita vagyok, s emlékezem…  

(vl)