Ferenc pápa homíliája Gyertyaszentelő ünnepén: a megszentelt élet tagjai legyenek kovász Isten városai és falvai tésztájában

Február másodika, Urunk bemutatásának, Gyertyaszentelő Boldogasszonynak ünnepe a megszentelt élet jeles napja. Ferenc pápa csütörtökön este a Szent Péter-bazilikában a különféle szerzetesrendek tagjai és a megszentelt élet intézményei képviselői jelenlétében szentmisét mutatott be. Homíliájában a megszentelt élet képviselőit arra buzdította, hogy közös küldetésük karizmája  jegyében legyenek kovász Isten városai és falvai tésztájában.

Az Úr a népe elé vonul, mely hittel vár rá

Ferenc pápa homíliájában a Lukács evangélium (Lk 2,21–38) örömhírét elemezte, mely elmondja Jézus templomi bemutatását, ahogy a szülei a törvény előírásának megfelelően karjukon felvitték a gyermeket a templomba, akit az idős prófétai lelkek, Simeon és Hanna köszöntöttek. Simeon nemcsak megláthatta a gyermeket, hanem kiváltságképpen át is ölelhette a vágyva vágyott reményt. Örömtől ujjong a szíve, mert Isten az ő népe körében lakik, testének közvetlenségével. A szentmise körmenetre felhívó gondolatát idézte a pápa, mely aláhúzza a templomi bemutatás célját: „Az Úr noha alávetette magát a régi törvény előírásának, valójában azonban népe elé vonult, mely hittel várt rá”.

Érdemes reménykedve élni az életet, mert az Úr megtartja ígéretét!

A Szentatya az agg Simeon próféta és Hanna énekét elemezte: ők öregségükben új termékenységre válnak képessé, ezt éneklik meg, vagyis érdemes reménykedve élni az életet, mert az Úr megtartja ígéretét! A későbbiekben, nyilvános működése kezdetén Jézus a názáreti zsinagógában elmagyarázza az ígéretet: a betegek, a bebörtönzöttek, a magukra hagyottak, a szegények, az idősek, a bűnösök is meghívást kaptak, hogy a remény ugyanazon énekét zengjék. Jézus velük van, Jézus velünk van!

A reménység éneke atyáink öröksége

Simeon és Hanna énekét a pápa kiterjeszti az atyáktól kapott örökségre. Arcukon, életükön, mindennapi, áldozatos odaadásukon látható, miként testesül meg ez az istendicséret. Álmaik örökösei vagyunk, annak a reménynek az örökösei, amely nem csalta meg alapító anyáinkat és atyáinkat, idősebb testvéreinket. Öregjeink örökösei vagyunk, akik mertek álmodni, és velük együtt mi is zengjük, hogy az Isten nem csap be minket, a belé vetett remény nem csal meg! Isten segítségére siet népének, ahogy Joel próféta énekli: „Kiárasztom lelkemet minden emberre, fiaitok és lányaitok próféták lesznek, vénjeitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (Jo 3,1). A pápa arra buzdított, fogadjuk be atyáink álmát, hogy mi is próféták lehessünk napjainkban, újból rátalálva arra, ami lángra lobbantotta szívünket.

A túlélésre törekvés félelme elveszi a karizmánk erejét

Ferenc pápa arra a veszélyre emlékeztetett, ami a szerzetesrendeket fennmaradásuk biztosítása terén éri. Az atyák, az elődök öröksége megvédhet ettől a kísértéstől, de ha nem figyelünk, lassanként befészkeli magát közösségeink életébe. Ez betegessé is válhat és könnyen bezárkózhatunk a házainkba, nem számolva többé az alapítóink álmaiból született prófétai kreativitással. Ez a túlélésre törekvés elveszi karizmánk erejét, mert addig szelídítgetjük, amíg meg nem fosztjuk kezdeti teremtő erejétől. Vigyázzunk, nehogy a fennmaradás kísértése elfeledtesse  velünk a kegyelmet, amelyet prófétaként hirdetnünk kellene. A túlélésnek ez a légköre érzéketlenné teszi öregjeink szívét, megfosztja őket álmodó képességüktől, és így terméketlenné teszi a fiatalabbak prófétai szavát. Összegezve megjegyezte a pápa: a túlélés kísértése veszéllyé, fenyegetéssé, tragédiává változtatja azt, amit az Úr kedvező lehetőségként kínál küldetésünk számára.

Az teszi termékennyé életünket, ha a népe körébe visszük Jézust

Simeon és Anna dicsőítő énekét az a remény éltette, amely megtartotta őket öregségükben és ami teljessé lett a Jézussal való találkozásban. Amikor Mária Simeon próféta karjaiba helyezi az ígéret gyermekét, az agg énekelni kezd, saját „liturgiát” végez, elénekli álmait. Amikor pedig Mária a nép közé viszi Jézust, a nép örömre lel. Tehát egyedül az teszi termékennyé életünket és tartja életben szívünket, ha odavisszük Jézust, ahol neki lennie kell: népe körébe! A pápa a jelenkor kétségbevonhatatlan multikulturális átalakulásaira intett, melyekbe a megszentelt férfiaknak és nőknek Jézussal együtt bele kell helyezkedniük. Küldetésünk ugyanis arra szól, hogy ebben a konkrét tésztában legyünk a kovász. Bár elképzelhető, hogy van jobb liszt, de az Úr arra hívott minket, hogy itt és most ezt kovászoljuk át, ne pedig félve, ekeszarvra tett kézzel. Segítsük a gyakran konkoly közé hintett mag növekedését. Jézust népe körébe szemlélődésre fogékony szívvel visszük el, tudva, hogy Isten a városaink, falvaink, lakónegyedeink utcáin jár. Vegyük tehát magunkra  testvéreink keresztjét és érintsük meg Jézus sebeit a világ sebeiben, a világéban, amely sebesült ugyan, de feltámadásra vágyik, feltámasztásért esedezik.

Jézussal együtt magunkat is vigyük el az ő népe körébe!

Végül Ferenc pápa azt kérte, hogy Jézussal együtt magunkat is vigyük el az ő népe körébe! Nem vallási aktivistaként, hanem mint akik állandóan befogadják Isten megbocsátását és akik a keresztségben kapott kenettel megosztják azt és Isten vigasztalását is másokkal. Kísérjük el Jézust, hogy találkozzunk a népével, hogy népe körében lehessünk, nem panaszkodva és nem szorongva, mint aki már elfelejtette volna, mit is jelent prófétának lenni. Ellenkezőleg, dicsőítve és derűsen tegyük ezt, nem nyugtalankodva, hanem annak az embernek a türelmével, aki bízik a Lélekben, az álmok és a jövendölés Urában” – zárta a megszentelt élet képviselőihez intézett homíliáját Ferenc pápa.

(vl)