Japán világi vértanú boldoggáavatása: Soha nem tekintette az evangéliumot a japán kultúra számára idegen valóságnak

Február 7-én, kedden Japán Oszaka városában Angelo Amato bíboros boldoggá avatta Justus Takayama Ukon világi katolikus hívőt. Az ünnepi eseményre egy nappal Miki Szent Pál és társai, összesen huszonhat vértanú február 6-i emléknapja után került sor. A mártírok boldoggáavatása mindig a Krisztus iránti halálig menő hűség elismerése, ahogy azt Miki Szent Pál és társai liturgiájának könyörgésében olvassuk: „Közbenjárásukra erősíts meg minket, hogy hitünk megvallásában mindhalálig kitartsunk!”.

A boldoggáavatás előestéjén a Vatikáni Rádió olasz adása interjú készített Angelo Amato bíborossal, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusával.

K: Ez az boldoggáavatás aláhúzza a japán katolikus egyház nagy hűségét Jézus Krisztus iránt, mely nyilvánvalóvá lett a hosszú századok során. Emlékezzünk csak Miki Szent Pál és társai, Nishi Szent Tamás és társai, valamint Kibe Boldog Péter és társai hősies helytállására. A japán vértanúk a szigetország egész társadalmának minden rétegét képviselik: fiatalokat és időseket, férfiakat és nőket, szamurájokat és közembereket. Ebben a képben elhelyezve, Bíboros úr, ki volt Justus Takayama Ukon?

V: Justus Takayama Ukon (1553-1615) egy magas rangú herceg volt, aki Japán legelőkelőbb köreihez tartozott. Csatákban mutatott példamutatása révén a hatalmas Hideyoshi uralkodó bőkezűen megjutalmazza a katolikus hitű Justus herceget, aki aztán Azuchi, Takatsuki és Oszaka tartományokban szemináriumokat alapít, hogy megteremtse honi földön a japán hittérítők és katekéták képzésének a lehetőségét. A szeminaristák közül sokan lesznek a későbbiekben vértanúk, köztük a jezsuita Miki Szent Pál. Justus herceg földbirtokán gyorsan nő a keresztények száma, a 30 ezer alattvalójából 25 ezer megkeresztelkedik, valóságos keresztény fejedelemség születik. Ő alapítja meg az oszakai egyházat is. Amikor pedig Akashi hűbérbirtokára költözik át, tovább folytatja evangelizáló tevékenységét: 1585 és 1587 között ezrével keresztelkednek meg az ott lakó japánok.

Sajnos 1587-ben fordulat áll be, amikor Hideyoshi uralkodó elrendeli a keresztény misszionáriusok kiűzését Japánból és ezáltal megszakad a termékeny evangelizáló tevékenység korszaka. Justus herceget hite megtagadására szólítja fel, aki azonban inkább a száműzetést vállalja. Hideyoshi uralkodó, visszaemlékezvén Justus értékeire, öt évvel később, 1592-ben rehabilitálja őt. Egy húszéves nyugodtabb időszak után végül 1614-ben olyan rendelet lát napvilágot, mely a keresztényeket, így köztük Justust is, hitük elhagyására szólítja fel vagy pedig száműzetésbe kell vonulniuk.

K: Hogyan reagált erre Justus?

V: Az elutasító rendelet következtében Justus rengeteget szenvedett. Megfosztották mindenétől és letartóztatták. Először Nagaszakiba hurcolták, majd Fülöp-szigeteki száműzetésre ítélték. 1614. november 8-án 300 keresztény japán honfitársával együtt hajóra terelik és 43 napon át tartó viszontagságos hajózást követően érkezik Manilába. A sok szenvedés, betegség és gyötrelem, amit hite miatt kellett elszenvednie, felőrölte az erejét, és 44 nappal a megérkezés után, 1615. február 3-án Manilában lobbant el élete lángja. Halálhíre megrázta a Fülöp-szigeteki keresztényeket, akik nagyon nagyra becsülték a hite miatt oly sok szenvedést vállaló japán nemesember példáját. A keresztségben kapott neve - Justus, az igaz – a 92. zsoltárra emlékeztette őket: Justus ut palma florebit, Virul az igaz, mint a pálma (Zsolt 92,13).

K: Hogyan tett tanúságot Krisztusról?

V: Korabeli források elmondják, hogy nagyon megigézte a Jézus Krisztusról, az Üdvözítőről szóló örömhír, aki életét adta az emberiségért. Ez a meggyőződés formálta őt Japán evangelizálásának fáradhatatlan előmozdítójává. Tisztességre és becsületességre nevelték és így lett Krisztus hiteles bajnoka, nem is fegyverekkel, melyekkel nagyszerűen tudott bánni, hanem szavaival és példájával. Az Úr Jézus iránti hűség oly mélyen átalakította a szívét, hogy abból merített erőt az üldöztetése és száműzetése idején. Jogfosztottsága, javainak elvesztése, szegény és rejtett élete nem szomorították meg őt, továbbra is derűs maradt, sőt örömét sem hagyta el, mert hűséges tudott lenni keresztségi ígéreteihez.

Justus lelkiségét Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai formálták. Megtapasztalta saját vágyainak a megsemmisülését és az isteni gondviselésre való teljes ráhagyatkozást. Soha nem tekintette az evangéliumot a japán kultúra számára idegen valóságnak. A missziós jezsuita atyák támogatásával egyetértésben, akik elkerülték az apologetikus hitvitákat, Justus kizárólag az evangélium hirdetésére, Jézus személyére összpontosított, aki életét adta az emberek üdvösségéért, hogy megszabadítsa őket a bűntől. Az igazak lelki békéjével fogadta a halált, felajánlva azt Japán megtéréséért, mindig imádkozva az üldözőiért. Jézus nevét segítségül hívva halt meg, mint István, az első vértanú. 63 éves volt, s élete nagyobbik részét a keresztény hit rendkívüli tanúságtevőjeként élte meg az üldöztetések nehéz időszakában.

K: Miben áll a lelki öröksége?

Az egyházra a hitről szóló hatalmas tanúságtételét, egész lényének a lelkét hagyta. Justus élte a hitet. Japán emberként élte azt, de közben éppúgy megbecsülte saját kultúrájának az értékeit, beleértve a teaivás szertartását, ami számára mindig a közösség és a testvériség alkalmas pillanatát jelentette. Nagy gonddal művelte Jézus központi üzenetét, ami a szeretet törvénye. Ezért volt mindig irgalmas az alattvalóival, segítette a szegényeket, támogatta a rászoruló szamurájokat és megalapította az irgalmasság testvérületét. Látogatta a betegeket, nagylelkű volt az alamizsnálkodásban, Dárió atyával együtt vitte a rokonok nélkül maradt elhunytak koporsóit. Mindez nagy meglepetést okozott és sokakat arra indított, hogy kövessék őt. A szentignáci lelkiség indította őt a szemlélődésre, a csendre és az imádságra, a benső összeszedettségre, a megkülönböztetésre, az önfegyelmezésre, az önmagáról való lemondásra, és főként arra a szilárd eltökéltségre, hogy együttműködjön Krisztussal Isten Országa megszilárdításáért itt a földön.

(vl)