Ferenc pápa beszéde a Civiltà Cattolica folyóirat jezsuita közösségéhez

Kedves Íróközössége a Civiltà Cattolica folyóiratnak,

boldog vagyok, hogy találkozom veletek, a Társaság más közösségeivel, a nővérekkel és mindazokkal együtt, akik közreműködnek veletek a folyóirat szerkesztésében és a ház vezetésében, ahol laktok. Köszöntöm a kiadókat is, akik mostantól fogva megjelentetik a folyóiratot spanyol, angol, francia és koreai nyelven. Érzem, hogy itt van velünk az olvasóitok egész népes családja. Szívesen találkozom Veletek a 4000. szám megjelenésének az alkalmából. Ez valóban páratlan célba érés: a folyóirat 167 éves utazást tett az időben és bátran folytatja tovább a hajózást a nyílt tengeren.  

     Íme, nyílt tengeren maradni! A katolikusnak nem kell félnie a nyílt tengertől, nem kell biztos kikötők menedéke után keresni. Mindenekelőtt azonban ti, jezsuiták, kerüljétek a bizonyosságok és biztonságok utáni kapaszkodást! Az Úr arra hív minket, hogy menjünk misszióba, a nyílt vízre és nem menjük nyugdíjba a biztonságok őrzésére. A nyílt tengeren viharokkal találkozunk és ellenszél is fújhat. Mindenesetre szent utazás lesz az Jézus társaságában, aki övéinek mondja: „Bátorság. Én vagyok. Ne féljetek!” (Mt 14,27).  

     Hajózásotok azonban nem magányos! Elődeim, Boldog IX. Piusztól XVI. Benedekig kihallgatásokon találkoztak veletek és többször is elismerték, hogy hajózásotok Péter bárkájában zajlik. Ez a kötelék a Pápához kezdettől fogva mindig lényeges vonása a folyóiratotoknak. Péter bárkájában vagytok. Ezt a bárkát pedig a történelemben némelykor – miként tegnap és ma – hullámok tépázhatják meg és ezen nincs mit csodálkozni. Viszont maguk a tengerészek is arra hívattak, hogy evezzenek a bárkában ellenkező irányban. Mindig így történt. Nektek a Civiltà Cattolica-ból «„tapasztalt és értékes evezősöknek kell lennetek” (VII. Piusz, Sollicitudo omnium Ecclesiarum Bulla): Evezzetek tehát! Evezzetek, erősek vagytok, még ellenszélben is!» (A Te Deum-os esti ima homíliája, 2014. szeptember 24). Ez a kötelék köztetek és köztem. És kinyilvánítom az «élő vágyamat, hogy ez a kötelék ne csak megmaradjon, hanem megerősödjön».  (II. János Pál, Beszéd a “La Civiltà Cattolica” újságíróihoz, 1990. január 19). Menjünk mindig előre a hajózásunk során, a Szentlélek fuvallatától hajtva, aki vezet bennünket!

    A 4000 megjelent szám nem egy halom papír. Élet van benne, melyet számos megfontolás, megannyi szenvedély, kiállott harc és szembekerült ellentmondás táplált. De mindenekelőtt rengeteg munka! Megtudtam, hogy régi elődeitek szívesen hívták magukat egyszerűen «munkásoknak». Nem «értelmiségieknek», hanem «munkásoknak». Szent Ignác bennünket munkásoknak akar a misztikus szőlőskertben. Én egyféle módon dolgozom, ti más módon dolgoztok. De együtt vagyunk, egymás mellett. Én a munkámban látlak benneteket, követlek és szeretettel kísérlek titeket. Folyóiratotok gyakran ott van az íróasztalomon. És tudom, hogy a munkátokban ti sem veszítetek engem szem elől. Hűséggel kísértétek pápaságom összes döntő mozzanatát, kezdve azzal a hosszú interjúval, amit 2013 augusztusában az igazgatótoknak adtam: majd az enciklikák és apostoli buzdítások közlése, amiknek hűséges magyarázatot adtatok; majd a szinódusok, apostoli utak, az Irgalmasság Jubileuma. Mindezt köszönöm Nektek és kérem, hogy továbbra is haladjatok ezen az úton velem, és imádkozzatok értem! 

     Mennyi minden történt a folyóirat 167 esztendeje során, amit elmond az a 4000 szám. Mindegyik ezredik szám megjelenése alkalmával találkoztatok a pápával: XIII. Leó, XI. Piusz, VI. Pál megünnepelték a megelőző számokat. És most íme, én is veletek vagyok. És veletek van a Jézus Társaságából a Generális atya, mert Boldog IX. Piusz azt akarta, hogy a szerkesztői testület «teljesen és mindenben tőle függjön» (Gravissimum supremi apostoli breve). Megerősítem a Civiltà Cattolica-nak ezt a rábízását a Generális atyára, éppen azon sajátos feladat miatt, amit a folyóiratotok végez az Apostoli Szék közvetlen szolgálatában.

     Ezenfelül pedig megerősítem általánosságban a folyóiratotok eredeti alapszabályát, amelyet IX. Piusz írt 1866-ban, amikor megalapította a La Civiltà Cattolica-t «in modo perpetuo», vagyis „változatlan módon”. Olvasásakor észrevesszük, hogy a stílusa már nem a miénk. De a folyóiratotok mély és sajátos célját jól megfogalmazták és annak változatlanul kell maradnia, vagyis a folyóirat értelme az összes jezsuita író közösségének a kifejeződése, akik nemcsak egy intellektuális tapasztalatot osztanak meg, hanem egy karizmatikus sugalmazottságot is, és legalább a szerkesztés alapvető magjában a közösség mindennapi életét. A témák változatosságát, amiről írtok, egymás közti megbeszélés során kell kiválasztani és kidolgozni, ami gyakori megosztást igényel (vö XIII. Leó, Sapienti consilio levél). És titeket illet nemcsak az ötletek, hanem a kifejezésmód és az alkalmas eszközök megvitatása is. A Civiltà Cattolica középpontja az írók testülete. Mindennek e körül és a küldetés körül kell forognia.

     Ez a küldetés – először a 167 év során – mától fogva kiterjed az olasz nyelvi határon túlra is. Boldog vagyok, hogy megáldhatom a Civiltà Cattolica spanyol, angol, francia és koreai nyelvű kiadásait. Olyan fejlődésről van szó, amit már elődeitek a Zsinattól fogva észben tartottak, de ami csak most valósulhat meg. Az Államtitkárság már régóta megküldi azt a világon az összes nunciatúrának. Most, hogy világ egyre bonyolultabb, a nyelvi akadályok legyőzése segíti az üzenet mind jobb és egyre tágasabb körű elterjesztését. Ez az új állomás egyúttal hozzájárul ahhoz, hogy kitágítsa a látóhatárotokat és befogadjátok a világ különféle pontjain élő más jezsuiták közreműködését. A kultúra arra tart, hogy megnyíljon, befogadjon, megsokszorozzon, megosszon, párbeszédet folytasson, adjon és kapjon az Isten népén belül és más népekkel is, akikkel kapcsolatba kerül. A Civiltà Cattolica a világra mind nyitottabb folyóirat lesz. Ez a sajátos küldetésetek új életmódja.

     És mi ez a sajátos küldetés? Az, hogy katolikus folyóirat legyen. Hogy egy folyóirat katolikus legyen, ez egyszerűen nem csak azt jelenti, hogy megvédi a katolikus eszméket, mintha a katolicizmus egy filozófia lenne. Ahogy az alapítótok, P. Carlo Maria Curci írta, a La Civiltà Cattolica ne úgy látszódjék, mint «egy sekrestyébe illő dolog». Egy folyóirat igazában csak akkor «katolikus», ha Krisztus tekintetével néz a világra, ha közvetíti azt és tanúságot tesz róla.      

    A Veletek való találkozásom során három évvel ezelőtt három szóban foglaltam össze a küldetéseteket: párbeszéd, megkülönböztetés, határ. Ezeket megerősítem ma is. Az ünnepi jókívánságomban, amit a 4000. szám megjelenésére küldtem, a híd képét használtam. Szívesen gondolok a Civiltà Cattolica-ra, mint egy olyan folyóiratra, mely «híd» és «határ» együtt.

     Ma néhány megfontolást szeretnék hozzáfűzni annak az elmélyítésére, amit a VI. Pál által is felidézett alapítóitok a «folyóirat alkotmányos tervének» hívtak. És hozzá három „patrónus-védőszentet”, vagyis három jezsuita alakot, akikre tekintve tovább tudunk lépni.

    Az első szó a NYUGTALANSÁG. Egy kérdést teszek fel: A szívetek megőrizte a keresés nyugtalanságát? Csak a nyugtalanság ad békét a jezsuita szívének. Nyugtalanság nélkül meddők vagyunk. Ha hidakat és frontokat akartok lakni, akkor nyugtalan elmét és szívet kell bírnotok! Néha összekeverik a tanítás biztonságát a kutatás gyanakvásával. De nálatok ne legyen így! A keresztény értékek és hagyományok nem múzeumi tárlókba való ritka darabok. A hit biztonsága legyen ellenben a keresésetek motorja.   

     Patrónusként adom nektek Fáber Szent Pétert (1506-1546), a nagy vágyak emberét, egy nyugtalan, sohasem elégedet lelket, az ökumenizmus úttörőjét. Fáber Péter számára, éppen amikor nehéz problémák adódnak, nyilvánul meg az igazi lélek, mely a cselekedetet mozgatja (vö Memoriale, 301). A hiteles hit mindig feltételezi a mély vágyat a világ átalakítására. Ezt a kérdést kell feltenni magunknak: vannak-e nagy látomásaink és lendületünk? Merészek vagyunk-e? Vagy középszerűek vagyunk és megelégszünk a laboratóriumi megfontolásokkal?  

     Folyóiratotok vegye fontolóra ennek a világnak a sebeit és azonosítsa a gyógymódokat. Legyen egy olyan lap, mely megcélozza a rossz felismerését, de legyen képes olajat önteni a nyílt sebekre és meggyógyítani azt. Fáber saját lábán, gyalog járt és fiatalon halt meg agyonhajszolva a munkától, felemésztődve az Isten nagyobb dicsőségét szolgáló vágyaitól. Ti nyugtalan elmével jártok-keltek, amit számítógépeitek billentyűzetével hasznos megfontolásokká írtok át, hogy egy jobb világot építsetek, Isten Országát.

     A második szó a BEFEJEZETLENSÉG. Isten a mindig nagyobb Isten, az az Isten, aki örökké meglep bennünket. Éppen ezért nektek a befejezetlen, vagyis nyitott, nem pedig a zárt és merev gondolat újságíróinak kell lennetek. A hitetek nyíljon meg a gondolataitok számára. Hagyjátok, hogy az evangélium prófétai lelke vezessen benneteket, hogy látásmódotok eredeti, életszerű, dinamikus legyen, ne pedig eleve magától értetődő! Főként napjaink bonyolult és kihívásokkal teli világában van ez így, melyben úgy tűnik, a „hajótörés kultúrája” győzedelmeskedik a profán messianizmus, a relativizáló középszerűség, a gyanú és a merevség támogatása révén, továbbá a „szemetesláda kultúrája” kerekedik felül, amelyben mindent kidobnak, ami nem működik úgy, ahogy szeretnék, vagy éppen haszontalannak tekintenek.

     A válság globális, tehát tekintetünket szükségképpen az uralkodó kulturális meggyőződésekre kell fordítanunk és azokra a kritériumokra, melyek révén az emberek valamit jónak vagy rossznak tartanak, kívánatosnak vagy nem.

     Vonatkoztatási alakként adom nektek Isten Szolgája Matteo Ricci atyát (1522-1610). Ő szerkesztette a nagy kínai Világtérképet, mely az akkor ismert földrészeket és szigeteket ábrázolta. Így a szeretett kínai nép új formában ábrázolva láthatta a távoli földeket, melyeket megneveztek és röviden leírtak. Ezek között volt Európa és az a hely is, ahol a Pápa élt. A Világtérkép arra is szolgált, hogy még jobban bevezesse a kínai népet más kultúrákba. Íme, cikkeitekkel ti arra vagytok hívva, hogy „világtérképet” szerkesszetek: mutassátok meg a legújabb felfedezéseket, adjatok nevet a helyeknek, ismertessétek meg, hogy mi is a katolikus „művelődésnek” a jelentősége, de éppúgy ismertessétek meg a katolikusokkal, hogy az Isten az egyház határain túl is működik, minden civilizációban, Lelkének a leheletével.

     A harmadik szó a KÉPZELET. Most van itt az egyházban és a világban a megkülönböztetés ideje. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, a jeleket figyelve, a megtörtént dolgokat észlelve, meghallgatva a hétköznapi kérlelhetetlenség egyszerű útját járó embereket, különösen a szegényeket. A megkülönböztetés bölcsessége megszabadít az élet szükségszerű kétértelműségeitől. De bele kell hatolni a kétértelműségbe, be kell oda lépni, ahogy azt Jézus  Krisztus tette a megtestesülésével. A merev gondolat nem isteni, mert Jézus magára vette a mi testünket, ami nem merev, hacsak nem a halál pillanatában.

     Éppen ezért tetszik nekem annyira a költészet, és amikor ez lehetséges  számomra, tovább olvasom a verseket. A költészet tele van metaforákkal, hasonlatokkal. A hasonlatok megértése segít abban, hogy a gondolatot élénkké, átláthatóvá, hajlékonnyá és éleslátóvá tegyük. Akinek van képzelőtehetsége, nem merevedik be, van érzéke a humorhoz, mindig élvezi az irgalmasság és a belső szabadság finomságát. Képes tágterű látomásokra még szűkös viszonyok között is, ahogy azt Andrea Pozzo fiatal jezsuita testvér tette festői műveivel, mikor képzeletével szabad tereket nyitott meg, kupolákat és folyosókat, ott ahol eddig csak falak és tetők voltak. Őt adom nektek vonatkoztatási alakként.

     Műveljétek a folyóiratotokban a művészet, az irodalom, a mozi, a színház, a zene számára fenntartott helyet. Így tettétek ezt a kezdettől, 1850-től fogva. Néhány napja Hans Memling, a flamand festő művészetén tűnődtem. És elgondolkodtam azon, ahogy festészete finomságának a csodája olyan ügyesen ábrázolja az embereket. Aztán Baudelaire Rubensről írt versére gondolok, ahol azt írja, hogy «la vie afflue et s’agite sans cesse, / Comme l’air dans le ciel et la mer dans la mer». s ahol úgy kél és nyugszik, áramlik s forr az élet mint szél a levegőben és víz a tengeren”. Az egyházi gondolkodásnak vissza kell szereznie a lángelméjűséget és jobban rá kell éreznie arra, hogy az ember miként értelmezi magát napjainkban, hogy kifejlessze és elmélyítse saját tanítását. Ez a zsenialitása segít neki abban, hogy megértse: Az élet nem egy fekete fehér kép. Az egy színes kép. Egyes vonásai világosak, mások sötétek, halványak vagy élesek. Mindenesetre túlsúlyban vannak az árnyalatok. És ez a megkülönböztetés tere, az a tér,  amelyben a Szentlélek – mint az előbbi versben – fölszítja az élet, mint a szelet a levegőben és a vizet a tengeren. Az a feladatotok – miként Boldog VI. Pál kérte –, hogy éljétek az ember égető szükségletei és az evangélium örök üzenetei közötti szembesülést (Beszéd a Jézus Társasága 32. Általános Rendgyűléséhez, 1974. december 3). Ezeket az égető szükségleteket saját magatokban és a lelkiéletben hordozzátok. Adjátok meg ennek a szembesülésnek a legmegfelelőbb formákat, újakat is, melyeket a mai kommunikációs módszer igényel, s mely változik az idő előrehaladtával.

     Kívánom, hogy a Civiltà Cattolica az újabb nyelveken megjelenésen keresztül is, sok olvasót tudjon elérni! A Jézus Társasága támogassa ezt a régi és értékes művet, sőt egyedülállót az Apostoli Szék szolgálatában. Legyen nagylelkű a tehetséges jezsuiták küldésében és terjessze azt ott, ahol a legalkalmasabbnak tartja. Mindenekelőtt a nevelési központokra és az iskolákra gondolok, különös módon is az oktatók és a szülők képzésén keresztül. De éppúgy a spirituális képzés központjaiban is. Különösen is ajánlom a terjesztését a szemináriumokban és a képzési központokban. A püspökök támogassák ezt a művet. Az Apostoli Székkel való kapcsolata teszi ugyanis a maga nemében egyedülállóvá.

     Találkozásunk végén megköszönöm nektek a tanúságtételeteket. Minden jelenlévőt rábízok az Úti Boldogasszony és Szent József közbenjárására.

(vl)