2017-02-15 18:01:00

Amikor az új és a régi a régebbi felé tekint – P. Vértesaljai László jegyzete


P. Adolfo Nicolás, a Jézus Társasága múlt évben lemondott legfőbb elöljárója február 15-én szerdán a Fülöp-szigeteki Manilába utazott. Visszament, hazatért választott új hazájába, a Távol-Keletre.

Indulása előtt felkereste rendházunkat, a Residenza Canisio-t, hogy búcsút vegyen tőlünk is. Kedden délben együtt érkezett a régi és az új generális: Adolfo Nicolás és Arturo Sosa.  Meglepetés volt ez számunkra, és persze, hazasiettünk a Vatikáni Rádióból. Miként vasárnaponként, most is tele volt az ebédlőnk, az idős és beteg rendtársaink és mi rádiósok, hozzá még páran a különféle kongregációkból, vagy ötvenen összesen. Köztünk jezsuiták közt nincs kötelező pukedlis tisztelet elöljáróink iránt. Helyette egyszerűen szeretjük és tiszteljük őket. Ennek a formája egy természetes baráti szeretet. A tisztelet „ruhája” pedig egy férfias kézfogás és ritkábban egy-egy néma ölelés. Nekünk ők, a régi és az új generális, a továbbélő alapító atya, Szent Ignác… Közben zajos jókedvvel fogyasztjuk az ebédet együtt, mint máskor is. A különbség talán csak annyi, hogy jelenlétük tudata testet ad az egyébként szemérmes tiszteletünknek.

A szomszéd asztalnál ül Nicolas atya. Látom az arcát és belesajog a szívem. Istenem, hogy megöregedett és milyen gyenge lett! Az unoka és a fiú aggodalma ez a nagypapa iránt. Elkapja egyszer a tekintetem és magához int. Hogy van a Peter, il Nemes’egyi? - kérdi és még világosabbá válik, hogy a gyenge testében erősen él a szellem és éber az emlékezet.

Visszaröpülünk a múltba. 1971-et írnak, amikor a 35 éves fiatal spanyol jezsuita, a római Gregoriánán szerzett friss doktorátusával megérkezik Japánba, a tokiói Sophia egyetemre, tanítani. Többek közt Nemeshegyi Péter atya veszi szárnyai alá és lesz neki mentora – ahogy tapasztalom – egy életre.

„Péter atya gyengécske, egy otthonban ápolják” – felelem, mire keze mozdulatával jelzi, hogy írna neki valamit. Elszaladok a szobámba és hozok egy képeslapot, Caravaggio „Máté meghívásával”. Földerül az arca: „Ez jó lesz neki!” és írna máris, csak a megfelelő nyelvet keresi hozzá. Derűsen szólok: Tulajdonképpen mindegy! - s gondolom, hogy ezek az öreg jezsuiták mind poliglottak, beszélnek mindenféle nyelven. Nicolas és Péter atya például a spanyol, olasz, francia, angol mellett még a japánt is választhatná. Pedro, üdvözlet és mielőbbi felépülést Neked! – írja először olaszul, aztán angolra vált: Imádkozom a jótevőimért, akik segítettek nekem, ezek egyike Te vagy! A lapocska másik fele még üres, utódjának nyújtja, és az új generális, Arturo Sosa írja, spanyolul: Un saludo cordial…, szívélyes üdvözlet és az imáidat kérem a Társaságért és hivatásokért!

Amikor e sorokat írom, Adolfo Nicolás atya éppen úton van, Manila felé. Nem való már neki ez a hosszú út, tizenöt órás repülés…! – gondoljuk mindnyájan, de nem merjük kimondani. És mit fog ott csinálni? – lebeg a kérdés a levegőben. „Száll a kakukk fészkére” – ugrik be egy képtelen kép és a nemrég elhunyt Kolvenbach atyára gondolok, Adolfo Nicolás elődjére, aki lemondása után visszatért Libanonba. Ott dolgozott és imádkozott – mindhalálig. Onnét hívta haza a Gazdája.

Adolfo Nicolás 1978 és 1984 között a manilai Lelkipásztori Központ igazgatója volt, 1993 és 1999 közt a japán jezsuiták tartományfőnöke, majd a Távol-keleti és óceániai jezsuita provinciák konferenciájának elnöke. Otthona lett Japán, a Fülöp-szigetek, Kína, Korea, Mikronézia, Kelet-Timor és Ausztrália. Most is hallja Ura kérését: Menjetek el az egész világra és tanítsatok….! Szinte hallom Nicolás atya halk szavát: …és hogy tanuljunk tőlük.

(vl)      

 








All the contents on this site are copyrighted ©.