Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Alkalmazások:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Ferenc pápa \ Találkozók, események

Ferenc pápa beszélgetése a szerzeteselöljárókkal: Az evangéliumot nyugtatók nélkül kell venni!

Antonio Spadaro SJ átnyújtja a pápának a Civiltà Cattolica számát - ANSA

17/02/2017 09:24

Február 11-én jelent meg a jezsuiták La Civiltà Cattolica című lapjának 4000. száma. A lap közzétette azt a beszélgetést, amelyet Ferenc pápa a legfőbb szerzetes elöljárókkal folytatott 2016 novemberében, és amely mind ez ideig nem volt olvasható. A találkozó során nem volt semmilyen előre elkészített beszéd sem a szerzetesek, sem a pápa részéről. A vatikáni televízió (CTV) munkatársai csak a kezdő üdvözlő szavakat rögzítették, azután elmentek. A találkozónak szabadnak és testvériesnek kellett lennie, előre meg nem szűrt kérdésekkel és válaszokkal. A pápa nem akarta előre elolvasni a kérdéseket.

És ha lennének kritikák? – kérdezték tőle.

„Jó, ha valakit kritizálnak – mondja a pápa –, én mindig örülök neki. Az élethez a meg nem értések és a feszültségek is hozzátartoznak. És ha növekedést segítő kritikákról van szó, meg is fogadom, reagálok rájuk. A legnehezebb kérdéseket azonban nem a szerzetesek, hanem a fiatalok teszik fel. A fiatalok aztán megizzasztanak, ők igen. A közös ebédek a fiatalokkal az ifjúsági világtalálkozókon vagy más alkalmakkor, ezek nehéz helyzetbe hoznak. A fiatalok őszinték és nem színlelnek, a legnehezebb dolgokat kérdezik.

– Szentatya, elismerjük, hogy van képessége megszólítani a fiatalokat, és fel tudja lelkesíteni őket az evangélium ügyéért. Tudjuk azt is, mennyire elkötelezetten dolgozik azon, hogy közelebb vonzza a fiatalokat az Egyházhoz; ezért határozott úgy, hogy a következő püspöki szinódus a fiatalokkal, a hittel és a hivatástisztázással foglalkozzon. Milyen motivációk indították arra, hogy fiatalokkal foglalkozó szinódust hívjon össze? Milyen javaslatai lennének számunkra a mai fiatalok eléréséhez?

– A legutóbbi szinódus végén minden résztvevő három javaslatot tett a következő szinódus témájára. Azután konzultáltunk a püspöki karokkal. A javaslatok olyan súlyos témák köré csoportosultak, mint az ifjúság, a papképzés, a vallásközi párbeszéd, a béke. A szinódus utáni első ülésen kiválóan megvitattuk a dolgot. Ott voltam én is. Mindig elmegyek, de nem beszélek. Számomra az a fontos, hogy halljam a többieket, tényleg. Fontos, hogy halljam őket, de hagyom, hogy szabadon dolgozhassanak. Így látom, hogyan merülnek fel az egyes kérdések, milyen javaslatok és kulcsfontosságú témák születnek, és hogy ezekre miként reagálnak.

A fiatalokat választották. Egyesek viszont erősen hangsúlyozták a papképzés fontosságát. Személyesen én igencsak szívemen viselem a hivatástisztázás témáját. Többször is figyelmeztettem erre a jezsuitákat: Lengyelországban és azután aztán az általános rendgyűlésükön. A hivatástisztázás egybefogja a fiatalok életre való felkészítésének kérdését: az összes fiatalról van szó, de különösképpen és nagyobb mértékben a szeminaristákról, a jövőbeli lelkipásztorokról. A papságra való felkészítésnek és a papnövendékek kísérésének szüksége van a hivatástisztázásra.

Jelenleg ez az egyik legnagyobb probléma a papképzésben. A képzésben a formulákhoz, a fekete-fehérben gondolkodáshoz vagyunk szokva, de az élet szürke árnyalataihoz nem. És ami számít, az az élet, nem a formulák. Növekednünk kell a hivatástisztázásban. A fekete-fehérben gondolkodás logikája kazuisztikus absztrakcióhoz, az esetmegoldások elvont világához vezethet. A hivatástisztázás viszont azt jelenti, hogy az élet szürkeségében haladunk előre, Isten akarata szerint. Isten akaratát pedig az evangélium igaz tanítása és nem egy elvont tanhoz való merev ragaszkodás szerint kell keresni. A fiatalok képzését és a papnövendékek képzését is fontosnak tartom, ezért döntöttem el a végső témát úgy, ahogy azt közzétettük: „A fiatalok, a hit és a hivatástisztázás.”

Az Egyháznak kísérnie kell a fiatalokat az érettség felé vezető újukon, és a fiatalok csak a hivatástisztázással, és nem az absztrakciókkal tudják felfedezni élettervüket. Csak így tudnak Istenre és a világra valóban nyitott életet élni. Tehát ezt a témát választottam, hogy a hivatástisztázás nagyobb súlyt kapjon az Egyház életében. Tegnap volt a szinódus utáni bizottság második ülése. Elég jó vita zajlott erről a témáról. Elkészítették a munkadokumentum első vázlatát, amelyet azonnal el kell küldeni a püspöki karoknak. Szerzetesek is részt vettek a munkában. Jól elkészített vázlat született.

A kulcskérdés tehát: a hivatástisztázás, amely mindig dinamikus, mint az élet. A statikus dolgok nem működnek. Főleg a fiatalokkal. Amikor én voltam fiatal, divat volt összejöveteleket tartani. Ma a statikus dolgok, mint az összejövetelek, nem működnek. Dolgozni kell a fiatalokkal, bizonyos dolgokat csinálni, dolgozni, népmissziókkal, társadalmi munkával, rendszeresen ételt adni a hajléktalanoknak. A fiatalok a tevékenységben találják meg az Urat. A tevékenységet követően pedig reflektálni kell. De önmagában a gondolkodás nem segít: puszta eszmék… csak gondolatok.

Két szó fontos tehát: hallgatás és mozgás. Ezek fontosak. De nemcsak arról van szó, hogy meg kell tanítanunk a fiatalokat a hallgatásra, a meghallgatásra, hanem mindenekelőtt arról, hogy nekünk kell meghallgatnunk őket, magukat a fiatalokat. Ez az Egyház rendkívül fontos első feladata: a fiatalok meghallgatása. És a szinódus előkészítésében a szerzetesek jelenléte valóban fontos, hiszen a szerzetesek sokat dolgoznak a fiatalokkal.

– Mi várható a szerzetességtől a szinódus előkészítésében? Milyen reményeket fűz a fiatalokkal foglalkozó következő szinódushoz annak fényében, hogy lecsökkent a szerzetesség ereje nyugaton?

Nyilvánvalóan igaz, hogy lecsökkent a szerzetesség ereje nyugaton. Ez biztosan összefügg a népesedési kérdéssel. De az is igaz, hogy olykor a hivatáspasztoráció nem felel meg a fiatalok várakozásainak. A következő szinódus ellát majd minket ötletekkel. A szerzetesség gyengülése nyugaton aggaszt engem.

De egy másik dolog is aggaszt engem: létrejönnek olyan új szerzetes intézmények, amelyek aggodalomra adnak okot. Nem azt mondom, hogy nincs szükség új szerzetes intézményekre! Egyáltalán nem erről van szó! De bizonyos esetekben elgondolkodom azon, mi megy végbe napjainkban. Némelyikük nagy újdonságnak tűnik. Úgy látszik, nagy apostoli erő kifejtésére képesek, sokakat magukkal ragadnak, de aztán… kudarcot vallanak. Bizonyos esetekben ráadásul kiderül, hogy botrányos dolgok zajlottak a háttérben… Vannak olyan új, kicsiny alapítások, amelyek valóban jók, és komolyan veszik küldetésüket. Azt látom, hogy e jó alapítások mögött olykor püspökök csoportjai is állnak, akik kísérik őket és biztosítják fejlődésüket.

De vannak más alapítások is, amelyek nem a Szentlélektől kapott karizmából, hanem emberi karizmából születnek, egy karizmatikus személytől, aki lenyűgöző emberi képességeivel vonz másokat. Némelyiket „reakciósnak” nevezhetnénk: biztonságot adónak tűnnek, de csak merevséget nyújtanak. Amikor azt mondják nekem, hogy van itt egy kongregáció, amely sok hivatást ébreszt, megvallom, aggódás tölt el. A Szentlélek nem az emberi siker logikáját követve működik: más működésmódot ismer. De győzködnek engem: rengeteg fiatal van, akik elszántak mindenre, sokat imádkoznak, és hihetetlenül hűségesek. Én pedig azt gondolom: „Rendben van: majd meglátjuk, hogy az Úr van-e mögötte!”

Némelyik pedig pelagiánus: vissza akarnak térni az aszkézishez, vezeklőgyakorlatokat végeznek, mindenre kész katonáknak tűnnek a hit és erkölcs védelmében… aztán pedig kirobban az alapító vagy az alapítónő botránya… Tudunk róla, nem igaz? Jézus stílusa másmilyen. A Szentlélek zajt csapott pünkösd napján, a kezdet kezdetén. De általában nem csap zajt, hordozza a keresztet. A Szentlélek nem triumfalista. Isten stílusa a kereszthordozás, míg az Úr azt nem mondja, hogy „elég”. A triumfalizmus nem egyeztethető össze a megszentelt élettel. Tehát ne ezeknek az intézményeknek a hirtelen jött és tömegeket vonzó virágzásába vessétek reményeteket! Ehelyett Jézus alázatos útját keressétek, az evangéliumi tanúságtétel útját. XVI. Benedek nagyon jól megmondta nekünk: az Egyház nem tagtoborzással, hanem vonzással növekszik.

– Miért három máriás témát választott a következő három ifjúsági világnapra, amelyek elvezetnek a panamavárosi ifjúsági világtalálkozóhoz?

A három máriás témát a következő három ifjúsági világnapra nem én választottam! Latin-Amerikából ezt kérték, ott erős a máriás jelenlét. Így van, Latin-Amerika nagyon máriás, és jó dolognak tűnt nekem. Nem kaptam más javaslatokat, s ezzel elégedett voltam. De az igazi Szűz Máriáról van szó! Nem egy postáskisasszony Szűz Máriáról, aki mindennap más és más levelet küld, és azt írja: „Gyermekeim, tegyétek ezt, holnap pedig tegyétek azt.” Nem, nem ez! Az igazi Szűz Mária az, aki megszüli Jézust a szívünkben, aki tehát anya. Ez a divatos szupersztár Mária, aki magát állítja főszereplőként a középpontba, nem katolikus.

– Szentatya, az Ön küldetése az Egyházban nem könnyű. A kihívások, a feszültségek, a tiltakozások ellenére Ön egy nyugodt, békés ember benyomását kelti. Mi a forrása derűjének? Honnan jön ez a bizalom, amelyet áraszt, és amely segíti a mi küldésünket is? Mint szerzetes vezetőknek mit tanácsol nekünk, hogyan éljük meg felelősséggel és békével feladatunkat?

Mi a derűm forrása? Nem, nem szedek nyugtatókat! Az olaszok jó tanácsot adnak: egészséges nemtörődömségre van szükség ahhoz, hogy békében éljünk. Minden további nélkül megvallom, hogy amit most átélek, egészen új tapasztalat számomra. Buenos Airesben aggodalmasabb voltam, elismerem. Feszültebb és idegesebb voltam. Vagyis nem olyan voltam, mint most. Egészen különleges, mély békét tapasztalok meg azóta, hogy megválasztottak. És ez nem hagy el. Békében élek. Nem tudom megmagyarázni.

A konklávéval kapcsolatban: azt mondják, hogy a londoni fogadóirodánál a 42–46. voltam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy megválasztanak. Otthagytam [az íróasztalomon] a nagycsütörtökre írt kész homíliámat. Az újságok „királycsinálóként” írtak rólam, de nem pápaesélyesként. A megválasztás pillanatában egyszerűen azt mondtam: „Uram, haladjunk előre!” Béke töltött el, és az a béke nem szűnt meg.

A bíborosok konklávét megelőző gyűlésein beszéltünk a Vatikán problémáiról, beszéltünk a reformokról. Mindenki reformokat szorgalmazott. A Vatikánban van korrupció. Bennem azonban béke van. Ha felmerül egy probléma, írok egy kis feljegyzést Szent Józsefnek, és odacsúsztatom a szobámban lévő szobrocskája alá. Az alvó Szent József szobra. Már egy egész ágybetéte van a cetlijeimből! Ezért alszom jól, mert ez Isten kegyelme. Mindig hat órát alszom. És imádkozom. A magam módján imádkozom. Nagyon szeretem a zsolozsmát, sosem hagyom el. Mindennap misézem. Rózsafüzért mondok… Amikor imádkozom, mindig a Szentírást használom. A béke pedig növekszik bennem. Nem tudom, hogy ez-e a titok…? Békém az Úr ajándéka. Csak el ne vegye tőlem!

Azt hiszem, mindenkinek meg kell találnia annak gyökerét, miért választotta ki az Úr. Ugyanakkor a béke elvesztése egyáltalán nem segít szenvedni. Az elöljáróknak meg kell tanulniuk szenvedni, de úgy szenvedni, mint egy szülő. És nagy alázattal szenvedni. Ezen az úton lehet haladni a kereszttől a békéig. De sosem szabad kezeinket mosni a problémáktól! Igen, az Egyházban vannak Poncius Pilátusok, akik mossák kezeiket, hogy nyugtuk legyen. Ám egy kezeit mosó elöljáró nem atya, és nem használ.

- Szentatya, megszólalásaiban gyakran mondta nekünk, hogy a megszentelt élet megkülönböztető jegye a prófécia. Hosszasan vitatkoztunk azon, mit jelent radikálisnak lenni a próféciában. Melyek azok a „biztonsági és komfortzónák”, amelyekből ki kell lépnünk? Ön „prófétai és hiteles” aszkézisről beszélt a monasztikus szerzetesnőknek. Mit ért ezen az „irgalmasság kultúrájának” új távlatában? Miként tud a megszentelt élet hozzájárulni ehhez a kultúrához?

– Radikálisnak lenni a próféciában. Ezt nagyon fontosnak tartom. Joel könyvének harmadik fejezetét fogom „ikonként” használni. Gyakran eszembe jut, és tudom, hogy Istentől jön. Azt mondja a szöveg: „Az öregek álmokat látnak, a fiatalok próféták lesznek.” Ez a vers a nemzedékek lelkiségének lényege. Radikálisnak lenni a próféciában: ez a híres sine glossa [magyarázatok nélkül], a regula magyarázatok nélküli, az evangélium sine glossa megélése. Vagyis nyugtatók nélkül! Az evangéliumot nyugtatók nélkül kell venni! Alapítóink így vették.

A prófécia radikalitását alapítóinknál kell megtalálnunk. Ők arra emlékeztetnek minket, hogy ki kell lépnünk biztonsági és komfortzónánkból, mindabból, ami világiasság: az életmódban, de abban is, hogy új utakat találjunk ki szerzetes intézményeink számára. Az új utakat az alapítói karizmában és a kezdeti próféciában kell keresni. Egyénileg és közösségileg is fel kell ismernünk, melyik a mi világiasságunk.

Még az aszketika is lehet világias! Ellenben prófétainak kell lennie. Amikor beléptem a jezsuita noviciátusba, kezembe nyomták a ciliciumot [vezeklőöv]. A ciliciummal sincs baj, de vigyázat: nem annak megmutatásában kell segítenie engem, hogy milyen kiváló és erős vagyok. Az igazi aszkézisnek szabadabbá kell tennie engem. Úgy látom, a böjt olyasmi, ami megőrizte időszerűségét: hogyan böjtöljünk? Egyszerűen úgy, hogy nem eszünk? Kis Szent Teréz más böjtölési módot is ismert: soha nem mondta, mit szeretne. Nem panaszkodott, elfogadott mindent, amit kapott. Létezik a mindennapi, kicsiny aszkézis, amely állandó önmegtagadás. Eszembe jut Szent Ignác egyik mondata, amely segít, hogy szabadabbak és boldogabbak legyünk. Azt mondta, hogy az Úr követésében minden lehetséges dologban segít az önmegtagadás. Ha segít neked valami, csináld, a ciliciumot is beleértve! De csak akkor, ha segít szabadabbnak lenni, és nem arra szolgál, hogy megmutasd magadnak, milyen erős vagy.

– Mit ad hozzá a közösségi élet? Mi a szerepe az elöljárónak e prófécia megőrzésében? A szerzetesek mivel tudnak hozzájárulni az Egyház struktúráinak és gondolkodásmódjának megújításához?

– A közösségi élet? Voltak szentek, akik folyamatos vezeklésnek tartották. Vannak közösségek, ahol marják-tépik egymást! Ha az irgalmasság nem lép be a közösségbe, akkor nem működik jól. A szerzeteseknek közösségükben kell kezdeniük a megbocsátást. És ez prófétai. Mindig a meghallgatással kezdődik: mindenki úgy érezze, hogy meghallgatják. Az elöljáró részéről meghallgatásra és meggyőzésre is szükség van. Ha az elöljáró állandóan csak fedd, az nem segít a szerzetesség radikális próféciájának megteremtésében. Meggyőződésem, hogy a szerzetesek előnyt élveznek abban, hogy hozzájáruljanak az Egyház struktúráinak és gondolkodásmódjának megújításához.

Az egyházmegyék papi szenátusában a szerzetesek segítenek az előrehaladásban. Nem szabad félniük elmondani a dolgokat. Az Egyház struktúráiba behatol a világias és kiskirályos légkör, a szerzetesek pedig segíthetnek e vészes légkör felszámolásában. És nem kell valakinek bíborosnak lennie ahhoz, hogy kiskirálynak higgye magát! Elég klerikálisnak lennie. Ez a legrosszabb, ami lehet az Egyház szervezetében. A szerzetesek segíthetnek az alázatosabb testvériség tanúságtételével. A szerzetesek egy fordított jéghegyről tanúskodhatnak, amelynél a jéghegy csúcsa, vagyis a vezető fordított helyzetben, alul van.

– Szentatya, abban reménykedünk, hogy az Ön vezetésével javulnak a kapcsolatok a megszentelt élet és a részegyházak között. Mit tanácsol nekünk, hogy teljesen kifejezésre juttassuk karizmáinkat a részegyházakban, és hogy kezelni tudjuk a püspökökkel és az egyházmegyés papokkal való kapcsolatban felmerülő problémákat? Hogyan látja a szerzetesség és a püspökök közötti párbeszéd megvalósulását, valamint a helyi egyházzal való együttműködést?

– Már régóta kérik azoknak a kritériumoknak a felülvizsgálását, amelyeket a püspökök és a szerzetesek kapcsolatai számára a szerzetesi kongregáció és a püspöki kongregáció 1978-ban lefektetett a Mutuae relationes című dokumentumban. Ez már az 1994-es szinóduson szóba került. Az a dokumentum egy bizonyos kornak felel meg, de már nem annyira időszerű. Az idő megérett a változtatásra. Fontos, hogy a szerzetesek békésen az egyházmegyében élő Egyházon belül érezzék magukat. Békésen. Időnként sok a meg nem értés, ami nem segíti az egységet, és néven kell nevezni a problémákat. A szerzeteseknek ott kell lenniük a helyi egyház kormányzati struktúráiban: a gazdasági tanácsban, a papi szenátusban… Buenos Airesben a szerzetesek megválasztották képviselőjüket a papi szenátusba. A munkát meg kell osztani az egyházmegyék struktúráiban. A szerzeteseknek ott kell lenniük az egyházmegye kormányzati struktúráiban. Ha el vannak szigetelve, akkor nem tudnak segíteni. Ezen a téren sokat kell fejlődni. És így a püspök is segítséget kap, hogy ne essen a kiskirállyá válás kísértésébe…

De a lelkiséget is tovább kell adni, meg kell osztani, a szerzetesek ugyanis erős lelkiségi áramlatok hordozói. Néhány egyházmegyében az egyházmegyés papok ferences, kármelita… lelkiségi csoportokba gyűlnek. Az életstílust is meg lehetne és kellene osztani: egyes egyházmegyés papok azt kérdezik, miért ne élhetnének együtt, hogy ne legyenek egyedül, miért ne élhetnének közösségibb életet. Akkor ébred fel ez a vágy, amikor például egy szerzetesközösség által vezetett plébánia szép tanúságtételt ad. Tehát létezik az együttműködésnek egy radikális, mert lelkiségi szintje. És ha a papok és a szerzetesek a lelkiség szintjén közel vannak egymáshoz az egyházmegyében, az segíthet megoldani az esetleges meg nem értéseket. Sok mindent lehetne tanulmányozni és átgondolni. Ezek közé tartozik a plébánosi megbízatás időtartama is, amely rövidnek tűnik nekem, túl könnyen cserélgetik a plébánosokat.

Nem hallgatom el, hogy sok más probléma is van, egy harmadik szinten, a vagyonkezelés területén. A problémák akkor jönnek, amikor a zsebünkről van szó! Gondolok itt a javak elidegenítésének kérdésére. A javakkal nagyon óvatosan kell bánni. A szegénység az egyházi élet velejéhez tartozik. Akkor is, ha megtartjuk, akkor is, ha nem tartjuk meg. A következmények mindig erősek.

– Szentatya, az Egyházhoz hasonlóan a szerzetesség is elkötelezett abban, hogy átláthatóan és elszántan szembenézzen a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bántalmazásokkal és a pénzügyi visszaélésekkel. Ezek mind ellentétes tanúságtételt jelentenek, botrányokat keltenek, de következményekkel járnak a hivatásébresztésre és a jótevők segítségnyújtására is. Milyen intézkedéseket tanácsol az ilyen botrányok megelőzésére kongregációinkban?

– Valószínűleg nincs idő kellően részletes válaszra, ezért bízom bölcsességetekben. De engedjétek meg, hogy elmondjam: az Úr erősen szeretné, hogy a szerzetesek szegények legyenek. Amikor nem azok, az Úr küld egy rossz ökonómust, aki csődbe viszi a szerzetes intézményt! Előfordul, hogy egy szerzeteskongregációt „barátnak” tartott vagyonkezelő kísér, aki aztán csődbe viszi. Mindenesetre egy ökonómus [kiválasztásának] alapkritériuma, hogy személyesen ne legyen a pénz rabja. Történt egyszer, hogy egy ökonómus nővér elájult, a segítségére siető nővér pedig megjegyezte: „Húzzatok el az orra előtt egy bankjegyet, rögtön visszanyeri az eszméletét!” Nevetünk, de érdemes el is gondolkodni rajta! Aztán azt is ellenőriznünk kell, hogy a bankok mibe fektetik a pénzt. Sosem fordulhat elő például, hogy fegyverekbe fektessék! Soha!

A szexuális visszaélésekkel kapcsolatban: úgy tűnik, négy személy közül, akik visszaélést követnek el, kettő maga is elszenvedett korábban visszaélést. Az ember elveti a visszaélés lehetőségét a jövőre: pusztító hatású. Ha papokról vagy szerzetesekről van szó, világos, hogy az ördög működése érhető tetten, aki lerombolja Jézus művét azon keresztül, akinek Jézust kellene hirdetnie. De beszéljünk világosan: ez egy betegség. Ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ez egy betegség, akkor nem lehet megoldani a problémát. Tehát vigyázni kell, nehogy felvegyünk szerzetesjelölteket a képzésbe anélkül, hogy alaposan meggyőződtünk volna kellő érzelmi érettségükről. Például soha ne vegyünk fel se szerzetesközösségbe, se egyházmegyébe olyan jelentkezőket, akiket elküldtek más szemináriumokból vagy más intézményekből anélkül, hogy ne kérnénk nagyon világos és részletes tájékoztatást arról, milyen okokból távolították el őket.

– Szentatya, a szerzetesség nem önmagáért, hanem a világban teljesítendő küldetéséért van. Ön arra hívott minket, hogy kilépő Egyház legyünk. Ön hogy látja, a szerzetesség végzi ezt a megtérést a világ különböző tájain?

– Az Egyház kilépéssel született. Bezárkózott a gyülekezeti terembe, de aztán kilépett. És meg kell maradnia ebben a kilépő magatartásban. Nem zárkózhat újra a gyülekezeti terembe. Jézus akarta, hogy ilyen legyen. A „kint” olyasmiket jelent, amiket én perifériáknak, egzisztenciális és társadalmi peremterületeknek hívok. Az egzisztenciális és a szociális szempontból szegény emberek arra késztetik az Egyházat, hogy kilépjen önmagából. Gondoljunk csak az egyik szegénységi formára, a migránsok és a menekültek problémájához kötődő szegénységre: a nemzetközi egyezményeknél fontosabb ezeknek az embereknek az élete! És éppen a szeretetszolgálatban találhatunk kiváló területet az ökumenikus párbeszédre is: a szegények azok, akik összekapcsolják a megosztott keresztényeket! Itt rejlik a kilépésben élő Egyház összes kihívása a szerzetesek számára. Az Evangelii gaudium ezt a szükségességet akarja közölni: ki kell lépni. Szeretném, ha újra elővennétek, közösen végiggondolnátok és átimádkoznátok ezt az apostoli buzdítást. Az Evangelii nuntiandi fényében és az Aparecidában végzett munkából született meg, és nagylélegzetű egyháztani reflexiót tartalmaz. Végül mindig emlékezzünk arra, hogy az irgalmasság nem más, mint a kilépő Isten! Isten pedig mindig irgalmas. Ti is éljetek kifelé haladó életet!

Fordította: Tőzsér Endre

Forrás: Magyar Kurír

17/02/2017 09:24