Derűs hétköznapi pillanatok Rómában – P. Vértesaljai László jegyzete

Laskanézőben…

A Via Giorgio Scalian, valahol a Vatikáni Múzeum bejárata környékén végre meglelem a Pasta Fresca boltomat. Úgy öt óra körül jár, már alig van kínálat, de elégedetten látom, hogy a ricotta és spinaci laskából van még elegendő. Rendelek, amikor egy idős hölgy lép az üzletbe és úgy köszöntik, mint régi ismerőst. Éppen csomagolják a portékámat, amikor úgy óvatosan, a biztonság és egy jóízű beszélgetés reményében azért megkérdem: Fatta da Voi e oggi? Hogy ma frissen csinálta ő? Kedvesen megjátszott műfelháborodással válaszol, hogy mit képzelek én? Nahát! Naná, hogy ő! Ott a laboratorio mio, menjek csak be, nézzek jó körül, ott vannak a nyomok… Tényleg, még nem mosogatott el, de lisztes és tojásos az egyébként patyolat tiszta konyha-laboratórium. Közben a szerény signora forgácsfánk tésztát kér, de ő is a bizonyosság embere, így kéri, hogy hadd érinthesse meg a szépen feltekercselt, sárga-sárga színű tésztát. Amikor szenttamásos alapossággal megérinti, nyugtázza, s elismerően bólint, hogy kétszer annyit kér belőle. Magyarázatképpen rám tekint és azt mondja udvariasan: „Fiatalember, én mondhatom magának, harmincöt éve, de nem, Gianni, hány éve is…? Signora, almeno cinquanta, compreso anche il mio papa! Vagyis az apja idejét is hozzászámítva ötven éve idejár a Signora és Farsang táján forgácsfánk-tésztát vásárol, legalább kétévente saját kezével érinti, amit otthon már ő süt ki. Azt már csak én teszem hozzá, hogy egy kicsit az öreg Giannira gondol, aki pont olyan, mint a fia, de akkor még a hatvanas évek jártak..., és azért lám, a tészta csak az ugyanaz maradt!          

Utcasarkon…

Laskával a szütyőmben vígan evezek a rendházunk felé, amikor piros lámpa fog meg… és a sarkon egy hevesen telefonáló úrra leszek figyelmes. Felette élénk színű, olyan Benetton zöld a dzsekije, vadonatúj fazon, terebélyes pocakján éppen csak össze tudja húzni – épp arra gondolok, hogy egészen jól tartják – amikor lepusztult, koszos nadrágjára és cipőjére esik a tekintetem. Ebből az emberből kettő is van, hiszen az alsó egyre és a felső megint másra üt. Összenézünk és most azt érzem, hogy már tanú előtt beszél és nekem mondja, nem-nem, de harsogja a magáét. Luisa mia, Luisa mia! – szólongatja a Lujzáját, akiről a szóáradatban később kiderül, hogy a felesége. Szóval, allora Luisa mia, tu fai trentamilla cose ed io ne sono solo una! Értem már és megsajnálom a Beppót, mert ezt is felfedi, hogy ő a Lujzája Józsija. Egyszóval Beppo azt panaszolja fel, hogy a felesége pontosan harmincezer dolgot csinál és ő szegény kis férje, ebből csak egy. Látom és érzem, hogy sajnálja magát és engem is csak azért tart fogva a tekintetével, hogy némi együttérzést csiholjon ki belőlem. Nem ajánlatos olasz utcai családi ügyekbe avatkozni, de azért szívesen elindulnék Lujzája nyomában, ahogy veszi az első dolgot, és helyére teszi a férje papucsát, kimossa az ingét, leöblíti a mosdókagyló szélén hagyott koszos borotváját, összeszedi a napi hat kávéscsészét, hopp ez már fél perc alatt kétszáz dolog! A lámpa zöldre vált, indulok, de a mobil-vonal végén látom a Lujzát egy pillanatra, amint állához szorítja a telefonját és mindkét kezével teszi a dolgát. Egyszerre sokat. Ezt Beppe is tudja. Pont ezért szereti és csak a nem létező tekintélye miatt harsog. Ez Lujza harmincezer-egyedik dolga. A legnehezebb!!!            

(vl)