2017-03-16 14:28:00

Adj innom! - Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára


Jézus és egy szamariai asszony találkozásának történetét János evangélista örökítette meg, rá jellemző módon sok-sok apró részlettel, ugyanakkor gazdag szimbolikával.

A történet helyszíne és körülményei szinte sorsszerűen előre mutatják, ami történni fog. Jákob kútját örvendezve tisztelte a zsidóság, mint olyan kutat, amely a pátriárka jelenlétében, s majd a végső időben is minden elképzelést felmúló bőséggel ontja az éltető, friss vizet (vö. Ter 26,18köv; Ter 24; 29; Targum Neofiti a Ter 29,10.12-höz és a Szám 21,16-18-hoz). Mózes is kútnál ismerte meg jövendőbelijét, aki mindjárt elszaladt, hogy beszámoljon az eseményekről családjának, s azok meg is hívták az Egyiptomból menekülő Mózest, hogy maradjon náluk (Ter 2,15-22; Josephus Flavius, Antiquitates Iudaeorum II, 256köv). Ezek a párhuzamok, a régi és az új harmóniája eleve kedvessé és fontossá tette azt, aminek meg kellett történnie.

Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Jézus úton van, mégpedig Júdeából Galileába. Szamarián „kellett” áthaladnia, vagyis volt az útjában valami szükségszerű, Istentől elhatározott. Az engedelmesség témája a jelenet végén, a Jézus és tanítványai közti beszélgetésben tér majd vissza: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét.” Úgy tűnik, hogy az egész jelenetet, Jézusnak az asszony felé való nyitottságát, a szamaritánusok és a zsidók vallásának vitáját, végső soron úgy kell értenie a tanítványoknak, mint döntést az evangélium egyetemes jelentősége mellett. Jézus örömhírét túl kell vinni Júdea határain, túl kell repíteni a zsidóság mégoly tiszteletre méltó keretein is (lásd még Mk 8,14-21).

Jézus eledele, hogy az Atya akaratát megtegye, s néhány fejezet múlva kiderül, hogy ő maga a kenyér, amely a tanítványt is táplálni fogja (vö. Jn 6). De itt még a szomjúságról van szó. Hogy egy vándor a hatodik óra idején elfárad és megszomjazik, nem csoda. János talán arra a szomjúságra is gondol, amely a hatodik órában megfeszített Jézust elfogja majd. Felsejlik számára az az ígéret is, amelyet a 3. fejezet már kimondott: az Emberfiát, mint hajdan a rézkígyót, magasba emelik (vö. Jn 3,15köv), hogy higgyenek benne, s hogy a belé vetett hit által életük legyen (Jn 20,30köv). A szamariai asszonynak Jézus még azt mondja: „Ha ismernéd Isten ajándékát (…), inkább te kérnéd őt…” Az előző fejezetből azonban már kiderült, hogy az ajándék maga Jézus – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda…” Ez az odaadás a kereszten beteljesedik, de már itt elkezdődik: egy nehézkes beszélgetésben, félreértések között bukdácsolva, a lényegest és lényegtelent türelmesen rostálva, a titkot, hogy ki vagyok én és ki a másik, fokról fokra feltárva.

„Adj innom!” – Olyan ember hangját hallom, aki valóban megszomjazott. Miközben elfogadja a kút frissítő vizét, ért hozzá, hogyan fedezze fel a másik legmélyebb szomját, hogyan cseréljen vele helyet, immár az ő szívének, az ő múltjának és hitének kútjaiba tekintve. Jézus nem kíváncsiskodik, és nem szenzációt keres. Miközben feltárja az asszony titkát, őt saját magának, önmagát is feltárja neki, önmagát is elkötelezi, mint Messiást, mint Megváltót, hatodik órában szomjazó megfeszítettet. Egyik szereplő sem „játszik” a másikkal, a beszélgetés valódi és komoly, van benne valami a hit ámulatából, szűkszavúságából is (lásd a Jn 4,27 és 21,12 párhuzamát).

Ilyen találkozás a Feltámadt Jézussal csak a Szentlélekben lehetséges. A Lélek az az „élő víz”, aki felfrissít, aki segít, hogy ne kerüljük ki életünk fontos találkozásait – Istennel, önmagunkkal, felebarátainkkal.








All the contents on this site are copyrighted ©.