Jelek az amatricei úton – P. Vértesaljai László Laetare vasárnapi jegyzete

Laetare, nagyböjti örvendezés  vasárnapján érkezem újból Amatricébe. Az 1000 méter magasan fekvő kisvárost vakító fehéren fénylő, hóborította hegyek koszorúzzák. Megint kerülnöm kell, a kertek alól közelítem, megtépett apró falvak rombadőlt házai közt kell haladnom. Csupa omladék minden, csak a tavasz éled, csak a fű zöldül ki és csak a madarak énekelnek. Mire megérkezem Amatrice főterére, minden lelkesedésem tovaszáll, s amikor a „felszeg” Sant’Agostino templomának csupaszon meredő gótikus falait meglátom, összeszorul a torkom és a szívem: Nem laetare vasárnap ez, hanem Nagypéntek! - gondolom. Igaz, az októberi sátorkápolna helyett rendes templomka fogad. Nemrég építették, fehérre meszelve, bejáratánál a falra erősítve kicsiny harang. Fél tizenegykor megkondítom a tizenegyes misére. Egyelőre ketten vagyunk, a harang és én. Aztán egy idős néni jön és virágot kezd ültetni a templom mellé. Vajon hány földrengést élt meg és hány tavaszt látott? Háromnegyedkor aggódni kezdek, vaj’h nem értettem félre don Savinot, akivel telefonon egyeztettem. Szaladok a régi sátorkápolna helyére, ott pedig egy új falucskát látok. Takaros kis lapos házak erősen kapaszkodnak egymásba, hat sor is van belőlük. Frissen ültetett bokrok és tuják, apró színes virágok. A házak még üresek, de már nyitott ajtóval várakoznak…  

Visszasietek, épp jókor, mert hirtelen mozgás támad, és jönnek az emberek, idősebbek bottal botorkálva, egy népesebb gyászoló család, aztán fiatalok zajos csoportja. Ők a közeli Aquilából jönnek át ide vasárnaponként, hogy az Úrnak énekeljenek. Éppen kezdeném a misét, amikor beesik egy férfi a sekrestyébe, kezében ajándékcsomag. Castelgandolfo egyháza küldi az amatrice-bélieknek. Mint az ősegyházban, amikor baj volt, egymás segítségére siettek. Az itteni új kápolnának kelyhet és paténát ajándékoztak. Most jöttek egyenest Assisiből, ahol egy fafaragó mester a kérésükre olajfából kelyhet és eucharisztia tálcát, paténát készített. Ugye, ezzel misézek? – kérdik tőlem reménykedve. A kezdeti romos jelek után lassan nyiladozni kezd a szemem, hjah, laetare vasárnapján a vakonszületett meggyógyítását olvassa az egyház. „Sem ez, sem a szülei nem vétkeztek – hirdetem Jézus szavát –, hanem Isten dicsőségének kell megnyilvánulnia”. A mise során megtelik a kápolna, bejön a sarkon álló fiatal rendőrnő és az a tűzoltó is, akitől érdeklődtem az új kápolna után. Többen vannak a segédkezők, mint a helybéliek, hiszen őket elköltöztették. Úrfelmutatáskor magasba emelem a castelgandolfoi és amaticei keresztények közös kelyhét.  A mise végén áldást kérek az Úrtól mindannyiunknak, majd megemlítem, hogy rögtön indulok az egykor a főutcán lakott Giovanni Amedeohoz és Flavio fiához. Kilépve a sekrestyéből sokan várnak. Megölelnek és csak súgják: Vigyem el ezt azt ölelést Gianninak! Roberto, Gianni itteni barátja elsírja magát a vállamon. Nekem megmaradt mindenkim! – mutat a családjára…

Megyek a temetőbe a búcsúzás után, de le van zárva, le is pecsételték a vaskerítés nagy kapulakatját. A temető is rom, az újjáépítéshez a sírokat meg kellett bontani, pedig megint odatérdeltem volna Gianni felesége és kislánya sírhantjához. Így hát a kerítésen keresztül mondom be a bedőlt falú sírkápolnák közé az imádságomat. Mögöttem a temetőparkolóban egy busz áll, a vezetőülésen a sofőrje néz engem. Ő is ott volt a misén, most ismerem csak meg. Kiszáll, szemét törli és bocsánatot kér, hogy így kihallgatott. Aztán Gianniról mesél és a feleségéről, meg a hentesboltról, ahová oly sokszor betért.

Gianni, ahogy tudom Ascoli Picenoba költözött. Telefonálgatunk egymásnak, míg a közeli San Benedetto del Tronto tengerparti sétányon találkozunk. Ott kaptak szállást fiával és szüleivel egy szállodában. Apa és fia, a nagyszülőkkel együtt. A nyolc éves Flavio második elemibe jár, most sokkal nyugodtabb, mint amikor ősszel találkoztunk a földrengés után. Már nem mondja apjának, hogy: Anya, anya! De három kör után mindig visszajön az apjához, megérinti, odabújik hozzá… Jeleket látok. Mégiscsak „Laetare” vasárnap van. Szóba kerül a régi világ, mobilján Gianni képeket mutat feleségéről és kislányáról. Beszélünk a költözésről és a bútorokról. Kérdem, elveszett minden a régi házban? Lassan válaszol: Nem, nem veszett el minden. Itt maradt nekem Flavio…! – aki éppen ugrál körülötte, és a nevére, nevének erre a hangsúlyára az apjára néz. Apa és a fia. Amikor a tengerparton sétálunk később, a fiú magától jön és megfogja az apja kezét, aki az anyja is!

Gianni szülei mesélik, hogy a héten lesz az estrazione, a sorsolás. Készek a házak, mehetünk haza! Hogy ki, mikor és hová kerül, azt sorsolják ki! – magyarázzák. És hányan mentek vissza? – kérdem. Úgy 90-95 százalék. Várnak és számolnak. Nem, inkább azok nevét keresik, akikről úgy tudják, hogy nem térnek vissza. „Gianni, tu sai…?”, kérdik a fiúktól, de ő is csak nemet bólint. Mind hazamegyünk!

Laetare vasárnap van, elköszönök tőlük. Nekem arra van hazafelé, nézek az adriai tenger túlsó partja felé, ők megfordulnak és a hegyek felé néznek. „Ott jobb a levegő, atya!” – mondja a nonna, Flavio nagymamája. Elindulok vissza Rómába és útközben látó szemmel összeszedem az összes jelet, amit az Úr rakott elém ma, Nagyböjt negyedik vasárnapján. Jelek, örömteli jelek, virágok, fehérre meszelt kápolna, olívarönkből faragot kehely, új házak…! Apa és fia! A nagyszülők!  A holnap és benne a fészek. Naná, naná, hogy Laetare vasárnap van! Jelek az Úton, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon!”.

(vl)