Ártatlan vér: Martos Balázs atya elmélkedése Virágvasárnapra

Ha a liturgia ideje egyszerűen az idő folyását követné, virágvasárnap meg kellene állnunk a jeruzsálemi bevonulás evangéliumánál, a pálmát lengető, ruhát földre terítő, ujjongó fiataloknál. Itt azonban többről van szó. Körmenetünkkel megérkezünk a templomba, amely jelképesen Jeruzsálem, a szent város (vö. Mt 27,53), sőt belépünk abba a szent időbe, amelyben Jézus utolsó napjainak eseményei történnek: utolsó vacsorája, elárultatása, kiszolgáltatása és halála, s amelyben számunkra immár mindvégig jelen van ő maga, a Feltámadott, a győztes.

Jézus szenvedésének történetét idén Máté evangéliuma szerint halljuk. Máté gyakran szó szerint követte Márkot, illetve rajta keresztül azt az ősi, jeruzsálemi elbeszélést, amellyel az első keresztény közösség a szent titkok emlékét őrizte. A cselekmény sarokpontjai változatlanok: elhatározzák Jézus kivégzését, Júdás elárulja, egy ideig még övéivel van, de azután a zsidó, majd a római hatóságok kezébe kerül, és gyalázatokkal tetézve, mindenétől megfosztva meghal a kereszten.

Jézus szenvedése a zsidó húsvéthoz, vagyis az Egyiptomból való megszabadulás ünnepéhez kapcsolódott. Zsidó vezetők adták halálra, de rómaiak végezték ki. Szinte mindenki magára hagyja, ő viszont mindvégig ragaszkodik Istenhez. Gesztusaiban, sőt szavaiban is a zsoltárokban megjelenő szenvedő igazra hasonlít (Zsolt 22; 69). Miután a Getszemáni kertben Atyjához imádkozott, és egészen felajánlotta magát az ő akaratának teljesítésére, lényegében csak akkor szólal meg, amikor végső elhagyatottságát panaszolja fel – „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; vö. Mk 15,34). Isten megengedte, hogy a Messiás megtapasztalja azok szenvedését, akik eltávolodtak Istentől.

Ugyanakkor itt, a szenvedéstörténetben is felfigyelhetünk Máté saját hangsúlyaira. Jézus szabadon vállalt sorsában az Írások teljesedtek be (vö. 26,31.54.56; 27,9). Máté ezzel lényegében azt állítja, hogy nem volt értelmetlen a szenvedése. Jézus engedelmessége, a megváltás csodája által Isten valamiképpen még a bűnt is bekapcsolta az üdvösség útjába.

Rendkívül drámaian jelenik meg a felelősség kérdése. Jézus ártatlanságára Júdás döbben rá elsőként. „Vétkeztem. Elárultam az ártatlan vért” – mondja, és tettének súlya öngyilkosságba kergeti (27,4köv). Álmában gyötrődik Pilátus felesége, és kimentené férjét „ennek az igaz embernek” a kínos ügyéből (27,19). Pilátus egy ősi zsidó szokást kissé átértelmezve „mossa kezeit” (vö. MTörv 21,1-9), mire a jelenlévők magukra veszik a felelősséget Jézus haláláért: „Vére rajtunk és gyermekeinken!” (Mt 27,25). János evangéliuma jut eszünkbe: ott Kaifás jövendöli meg, hogy Jézus a népért hal meg (vö. Jn 11,49-52). Máténál az utolsó vacsorán mondja ki az Úr, hogy vérét, az „új szövetség” vérét, „sokakért” ontja ki (Mt 26,28).

Jézus halála Máté szerint a végső idő kezdete. Amikor meghalt, a „sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste” – mondja (27,51köv). Temetését Mária Magdolna és a másik Mária a sírral szemben ülve nézi (27,61): mintha várnák, hogyan tovább, mikor jön el a húsvét reggel, mikor ül immár fényes angyal az elhengerített kövön.

Jézus szenvedésének történetét Máté kifejezetten összekapcsolta utolsó nagy beszédével, amelyet a végső időről mondott (vö. 26,1). Az az érzésünk, hogy ennek különös jelentősége van. Most értjük meg, miért láthatjuk Jézust magát az ártatlanul szenvedőkben (vö. Mt 25,31-46). Jézus ruhátlanságának, végső otthontalanságának, bebörtönzésének, éhségének és szomjúságának történetét halljuk, amely folytatódik a kicsinyek sokféle kiszolgáltatottságában.

A szenvedéstörténet előre világít, vagyis várja a feltámadás fényét. De hátra is ragyog, arra a rongyos seregre, amely Jézust követi sebzetten, szegényen, gyengén, bátortalanul.