Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Alkalmazások:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

A karácsonyi Születés és a húsvéti Újjászületés titkairól – P. Vértesaljai László húsvéthétfői elmélkedése

Az anya és a nő méltőságával! - RV

16/04/2017 17:00

A fiú hazament az édesanyja temetésére. Eltemette a testét, de az Édesanyját, aki őt a világra hozta, megfestette a szegény falucska útszéli kápolnájában úgy, ahogy az anya közvetlenül a szülés előtt hordozza a gyermekét. S hogy a kép mindenkié legyen, az anya maga Szűz Mária, a fiú pedig az Isten Gyermeke, aki pedig a mi rendeltetésünk, hiszen majd mondja nekünk a felnőtt Magzat: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3).   

Piero della Francesca (1417 – 1492) 1459-ben, túl a negyvenen hazament az édesanyja temetésére, Rómából, ahol éppen a pápának dolgozott, haza a kicsi faluba, ahonnét anyja származott, Monterchi-be, mely dombháton emelkedik az éppen csak kezdődő Tiberisz jobb partján, ma pontosan Toszkána és Umbria határán, akkor pedig a Pápai Állam és a Firenzei Köztársaság mezsgyéjén. Sokat sejtető a latin neve, Mons Herculis, Herkules-hegy, mely a firenzei vulgáris köznyelvben Monterchi-re tömörült. Nem tudunk semmit egy esetleges megrendelésről, mely megbízta volna őt azzal, hogy az akkor már nagynevű festő, aki lám, a római pápának a dolgozószobáját festi éppen (a sienai Piccolomini II. Piusz humanista pápa 1459-ben bízza rá a Stanzák kifestését, amit ötven évvel később levernek a falról, hogy helyet készítsenek Raffaello freskóinak), most egy vidéki, félreeső kápolnában freskót készítsen, méghozzá a várandós Szűzanya képével. Ennek a templomnak a papja, amolyan kápolnaigazgatója, az ő nagybácsija, a Zio, édesanyja fiútestvére Monterchi-ben. Eggyel több ok a maradásra és a festésre.

Piero egyetlen képet festett a kápolnában, teljesen önálló témával: Madonna del Parto, a várandós Szűzanya. A mindössze 260×203 cm-es freskó (ez maradt csak belőle) a Santa Maria di Momentana románkori kápolna Szent Ágoston oltára számára készült. Hét darabra tagolt vakolatmezejét ma is jól meg lehet számolni, és ebből tudjuk, hogy a mester hét nap alatt készítette el a freskót, azon „frissiben”. Sietett, de nem kapkodott. A szülést nem lehet siettetni. Ideje van. Mint a virágfakadásnak és mint az elmúlásnak is. Jön és átéli az ember a vajúdást. Fáj, az anyának és az újszülöttnek is. De ez a fájdalom kapocs marad mindörökre, az egyik legerősebb, ami két ember között egyáltalán létrejöhet. Piero az övét és anyjáét nem felejtette. Ezért „tékozolt” rá oly sokat, hiszen a várandós Anya ruhájának színe a lapislazuli, a „kék kő” ultramarin (tengerentúli) kékje, mely festékport az aranynál drágábban mérték, a velencei Serenissima szállította a távoli afgán hegyek közül.         

Piero apja gazdag sansepolcroi posztókereskedő, anyja pedig Monterchi nemesurának a lánya, aki követi a férjét a közeli toszkán városba, de holtában visszatér szülőfalujába. A Szűz Mária kápolna régi neve Sancta Maria in Silvis, vagyis Erdős Szűz Mária. Forrás is fakadt a bokrok és fák között, ahová várandós asszonyok jártak ki s ittak annak a vizéből, hogy el ne folyjon a magzatvizük. Meglehet, Piero éppen anyjától ismerte ezt a szokást, mindenesetre társul a régi hagyományhoz és éppen egy várandós anyát fest. A kép a trecentóban nem volt ritka, főként toszkánföldön sok ilyen ábrázolás maradt fenn jónevű mesterek ecsetjéből, mint Taddeo Gaddi, Bernardo Daddi, Nardo di Cione, Bartolo di Fredi… Az 1400-as évek közepén a reneszánsz művészet azonban jobbadán feledte a témát. S nemde ez a feledés (halál) lesz az újjászületés forrása…? Piero megfesti a képet. Kezét nem köti semmi. Sem megrendelés, sem konvencionális tradíció. Szól a szíve, hozzá iránytű a műveltsége és a tudása. Ő festő és matematikus-geometrikus. Tudós alapossággal illeszti össze a teret. Ez az elkötelezettsége adja a képi megfogalmazás modelljét, pontos szerkesztés nyomán. Úgy szövi egybe a képet, ahogy a várandós Anya méhében a magzatot összeszőtte a hatalmas Creator.

Kerek sátorba visz bennünket a festő és annak közepére helyezi a Várandóst. Angyalok húzzák félre a sátor súlyos damasztját és fogják közre így az Angyalos Boldogasszonyt. A freskó felső része nem maradt meg, így csak a képzelet pótolja a sátor felső kúpos, vélhetőleg  csúcsíves részét. Úgy nyílik meg az a sátor, ahogyan a római bazilikák apszismozaikja a negyedgömb legfelső pontján vesz kezdetet, ahol feltárul az isteni betörése az emberibe, gyakorta úgy, ahogy Isten keze benyúlik a teremtett világba. Rögtön teofánikus, istenmegjelenés jelleget kap a kép, bár az a csúcsíves zárás pusztán a kezdetre utal: In principio erat… A Teremtés kezdetére és az Újjáteremtés kezdetére Názáretben… Onnét áradt a kegyelem teljessége arra a názáreti lányra, aki lett így gratia plena.

Egy fiatalasszony áll előttünk, aki gráciával tartja magát, de az előbbi teljesebb: Ő a kegyelemmel teljes. Ez az asszony egyszerre alázatos, mint az Úr szolgáló leánya, ugyanakkor tudatában van nőiességének és abból fakadó anyaságának. A Várandós méltósággal áll. Tudja, őbenne a világon lehetséges legnagyobb esemény történik. Ez emeli minden és mindenki fölé. Humilitas et dignitas! Alázat és méltóság! Az egyik a természetfölöttibe emeli, a másik a természet(es)ben tartja. Természetesen jelenik meg benne a kegyelemmel telítettség, de töpreng és megfontol, szemlélődik a természet e dolgán, és a magától értetődőt fölemeli az isteni szférába. E kettős vonás, a természetes és természetfölötti, a natura és a gratia egymást átjárja és harmóniává, benső békévé lesz. Ez a kép titka. Ez Mária titka. Ez az anyaság titka.

A természetességet messer Piero, Piero mester úgy ragadja meg, hogy annak a kicsi új embernek súlya is van. Ezt a kismamák nagyon pontosan érzik, a magzatot a föld is vonzza, gravitál. Áldott graviditas! Ez a súlyérzet mindig egy jelzés, hogy van, hogy ott van, hogy megvan! Ez éppolyan igazság, mint az áldottság: Benedicta tu in mulieribus! Ezt a súlyt ellensúlyozza a Várandós a csípőjére tett kézzel. Ösztönös mozdulat, ezt sem tanulja az ember lánya, hanem beleszületik és vele születik, aztán az a súly kioldja a gesztust. Mindehhez még egy picit hátradőlnek a felsőtestükkel.  A Várandós már csak egyszerű álltában egy tökéletes építmény! Messer Piero megszerkeszti, de éles szeme kezdettől fogva látta, hogy Sansepolcro minden várandós asszonya egy közös natura szerint viselkedik. De így jártak az én falum fejükön kosaras asszonyai is, terhüket csípőjükön kezükkel támasztották meg. Ezt a természetes, ellensúlyozó mozdulatot egészíti ki a másik kéz, a jobb kéz gesztusa. Áldottja fölé emeli a kezét, óvja és védi, de áldja is, pontosan úgy, ahogy az asztal gyolcsa fölé emelem a kezem a szentmise során, amikor a kenyeret konszekrálja az Isten Lelke a gesztus és szó által.

Figyelem az ujjait. A tenyér kagylója egy meleg sátor a Kicsi számára, akinek talán a legnagyobb öröme az a pillanat, amikor a kézmeleg átsugárzik rejtett és sötét világába. Ám ez a kéz beszél is a képen, ráadásul egyedül csak neki van szava. Ez annál inkább feltűnő, mert hallgat a Várandós és csendben állnak az angyalok is. Az egykori templom légkörében azonban folyik az örök liturgia, benne az ősi énekkel: Verbi silentis muta mater. A 12. század belga bencés szerzetese, Rupert von Deutz (†1135) ír a csendes Igének néma Anyjáról. Ők ketten azonban, az Anya és Fia szavak nélkül is beszélgetnek és Mária rámutat a gyűrűtlen gyűrűs ujjával a szótalan Szóra. Később Keresztelő János a próféta bizonyosságával megismétli ezt a mozdulatot. Csakhogy tudja a világ: itt az Isten Fia!

Mi más lenne Mária megnyíló kék köntöse, mint hogy az eddig szótalan Szó szóhoz jusson? Hogy megszülessen! Ahhoz pedig el kell engednie. Ez a pillanat a Nativitas, a Születés drámája. Mert az anyák tudják, hogy a szüléssel elvesztik azt, aki eddig az övék volt. Csak az övék! Amikor kilépnek belőlük, már mindenkié lesznek. Ám hiába is tudják ezt, s hiába is vágynak oly erősen a megnyílásra, a gyermek kilépésére, a szülés fájdalmánál erősebben üti őket ez a veszteség. A nyújtás örömének és a vesztés fájdalmának a könnyei áztatják ilyenkor a vajúdó asszony arcát. Ettől olyan szépek, még ha halálos kimerültségtől csatakos is az arcuk.   

Mária kész erre. Ruhája megnyílik, mert öv sem fogja. Piero tudatosan övetlen Várandós asszonyt fest. Szakít a trecento hagyományával, mely a Várandóst többnyire aranyruhába öltözteti, áldott méhét fölül övvel koszorúzza. A név beszédes, mert a latin incincta szó azt jelenti, hogy állapotos, áldott állapotú. Piero humanista, érti és beszéli a latint, tudja, hogy a szó etimológiáját kell követni. Az incincta, az áldott, valójában övetlen, öv-nélküli, in-cincta. Ezért is tud magától felfesleni az összefűzött ruha, mert betelnek azok a napok, ahogy Lukács írja: „Factum est autem, cum impleti sunt dies ut pareret” (Lk 2,6), hogy szüljön.

A freskó többszörös jelentést hordoz, rétegek rakódnak egymásra. A teremtéskor az Isten kifeszíti az angyalaival az égboltozat sátrát és amit a Teremtő művelt, az jó és szép is. Kicsiben ezt adja oda később a választottjainak, Ábrahám fiainak és nevezi a találkozás sátrának. Ebben a sátorban lakik az Isten. Szerény ez az Isten, és pásztor népe körében beéri egy sátorral. Ha odább áll a népe, szedik az ő sátorfáját is. Csodálatos az Isten mobilitása, ahogy követ bennünket, csakhogy velünk legyen, csakhogy Emmanuellé lehessen! Az Isten tragédiája, de gyanítom, inkább az ember tragédiája az, hogy ezt a velünk-mozgó Istent mozdulatlanságra kényszerítsük, és Immobilként (mozdulatlan ingatlanként!) rendelkezzünk vele!  

A freskó sorsa is követi ezt a mobilitást, mert hiába is feszült rá páncélként a napi intonaco-ra, az egy napi festésnyi vakolatmezőre azon hétnapos teremtés alatt, később mégis elmozdították. 1785-ben püspöki rendeletre a Santa Maria di Momentana templomot temetőkápolnává alakították át, és a hajó első kétharmad részét lebontották. A Madonna del Parto freskó közepét közel kétszer két méteres méretben körülvágták és egy lapos tömbben a főoltár fölé helyezték és lett így a Várandós anya egy temetőkápolna oltárképe. Születés és halál kerülgetik egymást az ember életében, mint a kép jelentésrétegeiben is. Akkortájt már nem is tudták ki festette, Piero della Francesca nevét elfelejtették, csak a hely- és környékbéli asszonyok ragaszkodtak hozzá, hogy rendszeresen elzarándokoljanak hozzá. Azzá lett a kép, amivé a messer festette: votív-ikon, fogadalmi kép, melynek üzenete megragadja a hívő lelket és felemeli. Sursum! Úgy látszik fentről is vigyáztak rá, mert alig pár évvel később, 1789-ben súlyos földrengés pusztított Monterchi környékén, a templom súlyosan meg is sérült, de a Várandós továbbra is épen várta a vajúdókat, akik eléje térdeltek, és közbenjárását kérték. Így telt el a földrengés után pontosan száz év, amikor a tudós levéltáros és műgyűjtő Vincenzo Funghini felfedezte az időközben teljesen elhanyagolt templomban Piero remekművét. Föllármázta a szakmát és 1911-ben az akkori Királyi Műemlékfelügyelőség leválasztotta a falról a freskót, és fémvázas gipszkartonra erősítette, majd restaurálták. 1917-ben egy újabb földrengés rázta meg a falut, a freskót kimentették a szomszédos Le Ville községbe, ütésbiztos üvegtékába helyezték, majd 1922-ben Sansepolcroba, a mester szülővárosába vitték egy kiállításra. Hazatérve a falubeliek többé nem engedték ki a helység határából, dacolva az egyházmegye püspökével, a műemlékesekkel... Ma egy, a húszas években épült egykori iskolában helyezték el, és oda jár csodájára a fél világ. Én is.

A freskó látványa jó megvilágításban, csendben és békében olyan megdöbbentő erejű, ami fizikailag hat az emberre. Szépség, méltóság és okosság a Szűz arcán, ahogy csak áll az anyaságával. Jacopo da Todira gondolok, a költő ferencesre, aki látta, amint állt az anya. Stabat Mater. Teóriák és nézetek dőlnek meg, itt lehetetlen nem arra gondolni, hogy én is onnan jöttem, abból a belső sátorból. Áll az anya, benne az élettel. Aki a képet vagy a valóságot szemléli, menthetetlenül érzi, hogy ez van, létezik, önmagától fogva és minden más csak magyarázat, ideológia, maszatos mesterkéltség…

Hallom a folyósóról, hogy a kasszánál magyarázzák, várandósoknak ingyenes a múzeum, mire nesztelen belép egy kismama. Csak a sziluettjét látom, lám, a Madonna del Parto oldalra állt. Amikor meglátja a képet, felszisszen és örömteli zokogásban tör ki. Elcsuklik a hangja, megvonaglik a teste, két kezét a kicsinyére szorítja és behunyt szemmel lecsusszan a fal melletti lócára. Amikor mértéket vett a Mérhetetlenről, akkor valami olyasmi történt, ami csak az asszonyok titka, amit jól csak a vizitáló Máriák és Erzsébetek értenek és látó szemmel tán a mi MS mesterünk. Amikor az anyák találkoznak, a gyerekek is értik egymást: örülnek. Örülnek szertelenül rugdalózva. Ez az élet legfőbb megtartó ereje, a gaudium infantilis, a gyermeki öröm.

Nézem a tabernákulum Madonnát, ahogyan ő maga a frigyszekrény kincse. Puha prémmel bélelték a sátor belsejét, ez a kegyelem finom tapintása. Kívülről sárga selyemmel vonták be, igazi menyegzői köntös, vörös fonállal dúsan ráhímezték a bőség, a termékenység és a megváltás jelképét, a gránátalmát. Királyi sátor ez, lakójának értékét jelzi, aki maga is továbbfeszülő új tabernákulum. A Jézus korát idéző, hebraizmusokkal teli Loréttói litánia versei pontosan elmondják ezt az eredetet: Igazság tükre, Bölcsesség széke, Örömünk oka, Lelki edény, Tiszteletes edény, Ájtatosságnak jeles edénye, Titkos értelmű rózsa, Dávid király tornya, Elefántcsonttorony, Mária aranyház, Frigynek szent szekrénye, Mennyország ajtaja. Pszichológiai archetüposzok ezek: tükör, szék, edény, torony, ház, szekrény, kapu, ajtó… Nemde egy háznak, s annak a Názeretinek a kellékei, valós és szükséges darabjai ezek, ami egy házból sem hiányozhat, így az Egyházból sem?! Frigynek szent Szekrénye! Oltár fölé festette Piero a freskót, alatta az Eucharisztia valósult, a kenyér lényegült át Krisztus testévé.

S az a Krisztus test – hófehér gyolcsban, mint amibe egykor Anyja öltözködött – amikor harminchárom évvel később a föld anyaméhébe kerül, minthogy Factum est autem, cum impleti sunt dies, beteltek már az ő napjai, ismét arra vár, hogy megszülessen egy olyan új életre, amit szem nem lát látott, fül nem hallott. Akkor megint angyalok jönnek, fejtől-lábtól egy-egy, ugyanők, mint ahogy a földre születéskor jöttek egykor, s látják a résre megnyíló sírt, amint mozdul, s kilép a Feltámadott. Jobbjában a Vexilla regis, s már lengenek a királyi zászlók, baljával fellép a sír szélére… és megszemléli a megváltott, de még alvó világot. Az őrök is alszanak még, de távolról már rőt fény pirkad a határon.

A két kép összetartozik, a Nativitas és a Resurrectio, a Születés és a Feltámadás. Igazában a két esemény tartozik össze, mert mindkettő Születés: az Anya méhéből és a Föld méhéből. Egyik sem sír, sepulcrum, nem hideg kő, se nem szarkofág. Ezt Jézus mindig így értette és a halált csak szendergésnek látta. Lehetetlen, hogy az új Ég és új Föld Újszülötte, a Feltámadott ne maga sietett el volna Édesanyjához, ahogy Szent Ignácunk jelzi is a Lelkigyakorlataiban: „Megjelent Szűz Máriának”. A Gyermek hálája ez az Anyja iránt. A Ianua Coeli, a Mennyország Kapuja most látja csak igazán, hogy kit is szült ő erre a világra: a mindenség, Ég és Föld, minden, de minden egyes Ember, de Fák és Virágok Megváltóját, a szelíd Jézus Krisztust. Neki zengjük az Alleluját! És áldott légy, te fölfeslő, drága Kapu, Mária Anyánk!   

(vl)    

                       

16/04/2017 17:00