Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Alkalmazások:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

A hét első napján, este: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

Szent Tamás (Devotionale Abbatis Ulrici Rösch, St. Gallen, 1472 körül) - RV

20/04/2017 10:40

A feltámadt Jézussal való találkozások elbeszélésébe az első tanítványok közvetlen élményén túl a későbbi nemzedékek tapasztalata is beszűrődött. Persze fordítva is mondhatnánk: mivel Isten Fiának eljövetele az örök Isten időbeli és minden időre érvényes kinyilatkoztatásának csúcsa, ami akkor és ott megtörtént, annak minden időkre jelentése, aktualitása van.

A hét első napjának, a feltámadás napjának eseményeit, úgy tűnik, Lukács foglalta rendbe először (vö. Lk 24). Az üres sír reggeli megtalálása, az emmauszi út napközben, majd az esti találkozás és immár teljes hit, mintha mindez párhuzamos lenne János változatával: két tanítvány reggel fedezte fel az üres sírt, és a szeretett tanítvány „látott és hitt”. Jézus felismerésének csalódottságból örömbe forduló útját Jánosnál Mária Magdolna éli át, még mindig a sírnál, ugyanott maradva, lélekben mégis nagy távot bejárva. És eljön az este, amikor az Úr zárt ajtókon át megjelenik a tanítványoknak, és megosztja velük a Lélek ajándékát, saját küldetését bűnbocsánatra, a kiengesztelődés és irgalom szolgálatára. Az egész napot szemlélve újra eszünkbe juthat a 19. zsoltár, ahol a napról olvasunk, amely mint ujjongó dalia körbefutja pályáját: az egyházatyák a feltámadt Krisztusban látták a felkelő, s immár soha le nem nyugvó napot, aki egész nap, vagyis az idő minden szakában és a történelem minden fordulatában jelen van övéi számára.

Ezt az egynapos keretet János kétszeresen megnyitja. „Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok” – olvassuk. Ismét eltelik egy teljes hét, a teremtés újabb fordulója következik, újra a hét első napjának estéjét képzeljük magunk elé, amikor a tanítványok együtt vannak. A kétkedő Tamás most kapja meg a találkozás élményét, a felismerés és döbbenet szavát, a hitvallás ajándékát: „Én Uram, én Istenem!” Jézus válasza azonban – „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem, boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek” – ez a szó a teremtés újabb, immár végtelenbe tartó ciklusát, sokszor hét napját nyitja meg. A Lélek a világ végezetéig jelen van, amikor felkel a nap, amikor világosság gyúl a szívekben, amikor valaki megérinti Jézust, és rádöbben, hogy ő az Úr, ő az Isten.

Miért éppen az este a teljes felismerés órája? Úgy vélem, a válasz egészen hétköznapi, ugyanakkor mélyen jelképes, teológiai jellegű. A hét első napja az első tanítványok számára – és még nagyon sokáig másoknak is – munkanap volt. Az az óra, amikor összejöhettek és ünnepelhettek, amikor a közösségben és a kenyérben Krisztus testét érinthették, az esti óra, a munka utáni nyugalom órája volt. Az esti óra ekkor emlékeztetett az utolsó vacsorára, s így az Úr húsvétjának az ősi húsvéttal, az első nagy megszabadulással való kapcsolatára, de átélhetővé tette azt is, ahogy a dolgozó ember este megpihen, visszatekint az egész napra, s mindazt, amit büszkén-elégedetten vagy törötten és félig készen kezében tart, leteszi Isten elé.

„Én Uram, én Istenem” – Tamás hitvallása leginkább a zsoltárok fohászkodására emlékeztet. Azoknak a fohászára, akik szenvedésükben, magányukban, a hívők közösségében kerestek támaszt, de sokkal többet találtak: Istent magát.

A hét első napján este; aztán nyolc nap múlva; és még mindig, vasárnapról vasárnapra – az egyház ünnepli az Eucharisztiát, az osztozásnak, Jézus kiosztott életének legszebb jelét. Nem zárt ajtók mögött gyűlünk össze. Ajtóinkat, kapuinkat azért tártuk ki, hogy bátran kiléphessünk rajtuk, és vihessük a jó hírt, hívhassuk mindazokat, akik csak kétkedve hisznek, de mégis keresik Jézus szeretetének fogható jelét ebben a világban.

20/04/2017 10:40