2017-04-27 13:57:00

Emmauszi út: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára


Húsvét 3. vasárnapján az emmauszi tanítványok történetét olvassuk. Lukács elbeszélése igen szemléletes, ugyanakkor mély szimbolikája van.

A történet három szakaszra osztható. Az első két tanítvány és Jézus közös útja Jeruzsálem felől Emmausz irányába. A második az Emmauszban elköltött vacsora, sőt kenyértörés. A harmadik ugyan rövid, már-már egyszerű utószóhoz hasonlít, mégis jelentős: miután megértette és felismerte Jézust, a két tanítvány visszatér Jeruzsálembe. Az út és hazatérés motívuma a tékozló fiú történetét juttatja eszünkbe. A tanítványok mellé szegődő Jézust meg Fülöp utánozza majd, aki az etióp udvari embert kíséri beszélgetve, majd megkereszteli.

Lukács okosan vezeti olvasóját. Elmondja, hogy Emmausz 60 stádiumra van Jeruzsálemtől, ami körülbelül 11 kilométert, vagyis mintegy két óra gyaloglást jelent – a tétova kezdet után egy-másfél óra nagyon is megfelelő lesz egy komoly beszélgetésre. Az elbeszélő érdekeltté tesz abban, hogy az eseményt Jézus oldaláról figyeljük: mi tudjuk, hogy Jézus az az „idegen”, aki társul szegődött a két tanítvány mellé, ők még nem; mi tudjuk, mi az igazi szándéka, hogy csak „úgy tesz”, mintha tovább akarna menni, ők még nem. Ugyanakkor folyamatosan közelképet kapunk a tanítványok belső hozzáállásáról, érzelmeiről is: „szomorúan megálltak” – „pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” – „néhány hozzánk tartozó asszony megzavart minket” – „maradj velünk, mert esteledik” – végül, visszatekintve: „ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?”

Jézus odaszegődik a tanítványok mellé, meghallgatja őket, és ezzel éri el, hogy őt is igazán meghallgassák. Még nem fedi fel magát, de csak azért, hogy tanítványai mélyebben feltárhassák saját szívüket. Ennek a taktikának a csúcsa, amikor Kleofás mintegy tudatlansággal vádolja Jézust – „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban? – Jézus pedig, aki mindezen eseményeket elszenvedte, még visszakérdez: „Miért, micsoda?” Kleofásnak a másikat próbára tevő, kihívó, fejét tanárosan megkocogtató kérdésére Jézus is hasonlóképpen felel majd: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek!” Azután kifejti az Írásokat.

Lukács elbeszélése összekapcsolja, de el is választja egymástól a megértés és a hit pillanatát. A tanítványok tudják, hogy mi történt Jeruzsálemben: a Názáreti Jézus „esetéről” beszélnek. Jézus szavára megértik, ami róla az Írásokban áll, sőt, ekkor már lángol a szívük, amire csak utólag ébrednek rá. Hinni azonban, megnyílt szemmel és megnyílt szívvel élni, csak a kenyértörés által lesznek képesek. Ebben az élményben osztoznak a tanítványok közösségével: „Azok ezzel fogadták őket: Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak! Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.”

Az emmauszi történet sokak számára a szentmise ünneplésének, sőt tágabb értelemben minden hivatalos egyházi szertartásnak is előképe: az Írások olvasása és megértése után megtörjük a kenyeret, felismerjük Jézus jelenlétét, illetve más jelképes gesztusokat teszünk, mint a vízzel való leöntés, olajjal való megkenés és így tovább. Az a tény, hogy mindebben „elkísérjük” felebarátainkat a gyermekkortól egész a sírig, ma sem mindenki számára érthető azonnal.

Néha az egyházi közösség is olyan, mint a két csalódott, üres szívű tanítvány: magunk is meglepődünk, hogy Jézus mégis, még mindig mellénk szegődik, és felismerjük, és áttüzesíti a szívünket. Máskor meg olyan az egyház és annak egyik-másik tagja, mint maga Jézus: képes odaszegődni, kérdezni, meghallgatni, a titokba beavatni, és visszahívni Jeruzsálembe, a közösség, az ünnep és kiengesztelődés helyére.








All the contents on this site are copyrighted ©.