2017-05-26 19:01:00

A Szűzanya fatimai üzenete, 2. rész: Szeplőtelen szívem elvezet Istenhez


2010. május 13-án Fatimában mondott beszédében XVI. Benedek pápa mintegy meghirdette a jelenések századik évfordulóját előkészítő hétéves időszakot. „Még hét esztendő és visszatértek ide, hogy megünnepeljétek az ’égből jött’ Hölgy első látogatásának századik évfordulóját”. Mária Tanítóként bevezette a kis látnokokat a Szentháromságos Szeretet legbensőbb ismeretébe és megízleltette velük magát Istent, mint az emberi lét legszebb tapasztalatát. A kegyelem megtapasztalásának hatására beleszerettek Istenbe Jézusban, olyannyira, hogy Jácinta felkiáltott: „Annyira szeretem mondani Jézusnak, hogy szeretem őt! Amikor sokszor mondom neki, olyan, mintha láng lobogna bennem, de nem éget meg”. Ferenc pedig ezt mondta: „Azt szeretem a legjobban, amikor Urunkat abban a fényben láttuk, amellyel Szűzanyánk töltött el minket. Nagyon szeretem Istent!” (Lúcia nővér Emlékei, I, 42 és 126) – emlékeztetett homíliájában a látnokok szavaira Lúcia nővér emlékei nyomán XVI. Benedek.

A Fatimai Szentély, csatlakozva a pápa szavaihoz 2010-ben elindította a centenáriumot előkészítő hétéves ünnepségsorozatot, amelynek mottójául a második fatimai jelenés üzenetét válaszotta: „Szeplőtelen Szívem elvezet benneteket Istenhez”.

A 2010-11-es előkészítő évben az Angyal jelenéseinek témáját mélyítették el, amelyek 1916 tavaszán kezdődtek és felkészítették a három kis pásztorgyermeket a Szűzanyával való találkozásra.

Sorozatunkban mi is követjük az előkészítő évek tematikáját: mai adásunkban az Angyal jelenéseit idézzük fel a Fatimai Szentély „Hírek a kis Pásztorokról” hírlevelében megjelent elmélkedések nyomán, amelyek szerzői Ricardo Jorge Freire SJC, szerzetespap és P. Bernardo d’Almeida OFM kapucinus, a Portugál Katolikus Egyetem tanárai.

„Ne féljetek, a Béke Angyala vagyok. Imádkozzatok velem együtt!” – ezek voltak a földöntúli szépségű, mennyei fényben ragyogó ifjú első szavai, amelyeket Jácintához, Ferenchez és Lúciához intézett.

Az első világháború közepén, amikor sötétség borította be az egész földet, az Angyal a Feltámadt Úr példáját követve – „Békesség nektek!” (Jn 20, 19-26) - a béke szavaival fordult a gyermekekhez.

Lúcia nővér Emlékezéseiben így idézi fel a jelenés körülményeit: „Bizonyos távolságban a fák fölött keleti irányban vakító fényt láttunk. Ez fehérebb volt, mint a hó, úgy nézett ki, mint egy átlátszó ifjú, ragyogóbb, mint a kristály a napsütésben.

Minél közelebb jött, annál kivehetőbbek voltak vonásai. Nagyon meglepődtünk, és el voltunk ragadtatva. Egy szót sem szóltunk. Amikor hozzánk ért, így szólt: Ne féljetek, a béke angyala vagyok! Imádkozzatok velem együtt!

Letérdelt a földre, és homlokával a földet érintette. Természetfölötti kényszertől indíttatva ugyanezt tettük, és megismételtük szavait, amelyeket tőle hallottunk: - Istenem, hiszek Tebenned és imádlak Téged, remélek Tebenned és szeretlek Téged. Bocsánatot kérek mindazokért, akik nem hisznek és nem imádnak, nem remélnek, és nem szeretnek. Miután háromszor megismételtük ezt, felemelkedett és így szólt:

- Így imádkozzatok! Jézus és Mária Szíve meghallgatják kéréseiteket. És eltűnt. A természetfölötti légkör, amely körülvett bennünket, olyan bensőséges volt, hogy sokáig még saját ottlétünket se vettük észre. Abban a testtartásban maradtunk, amelyben az angyal otthagyott bennünket, és állandóan ugyanazt az imát ismételtük. Isten jelenlétét olyan erősnek és bensőségesnek éreztük, hogy még egymáshoz se mertünk szólni. Még másnap is ez a légkör vett bennünket körül, és ez csak nagyon lassan tűnt el. Egyikünk se gondolt arra, hogy a jelenésről beszéljen, vagy a titoktartásra figyelmeztessen. Ez magától értetődött. A jelenés olyan bensőséges volt, hogy egy szót se kívántunk erről szólni. Talán azért volt ránk olyan nagy hatással, mert ez az első jelenés volt.

Az Angyal második jelenésére még ugyanabban az évben, nyáron került sor a Lúcia háza melletti kútnál. Ekkor a mennyei fényben ragyogó ifjú arra kérte a gondtalanul játszó kis pásztorokat, hogy imádkozzanak nagyon sokat, mert Isten be akarja tölteni szívüket az Atya szeretetével. A kút, amelyet portugálul „arneiro”-i, azaz „homokos kútnak” is hívtak, Lúcia családjáé volt. Arra szolgált, hogy összegyűjtsék benne az esővizet a vízben szegény vidék talajának öntözésére. A gyerekek gyakran játszottak a hat méter mély ciszterna mellett. Az elmélkedés megjegyzi: a kút, vagy a ciszterna saját maga nem képes vizet termelni: forrásra van szüksége, amelyből táplálkozik. Csak így tud vizet adni. Ugyanígy az Úrnak is szüksége van hírvivőkre, akik elviszik a világnak azt a soha el nem apadó vizet, amelyet csak Isten tud adni. Az ember nem képes a víz előállítására, a víz Isten ajándéka.

A Szentírásban a kút az élő víz forrása – többek között példa erre Jézus és a szamariai asszony találkozása (Jn 4,1) Jákob kútjánál. Az arneiroi kút is a szeretetszövetség jelképe, amelyet az Angyal ott elhangzott üzenete pecsételt meg. „Az arneiroi kút jelenleg be van fedve, ennek ellenére az üzenet révén, amelyet a Béke Angyala hirdetett közelében, megnyílt az egész emberiség előtt, mivel Fatima a világ oltárává lett” – jegyzi meg Bernardo kapucinus atya elmélkedésében.

A Béke Angyalának is az volt a vágya, hogy a pásztorgyermekekben élővé tegye a Vizet, amelyet egyedül Isten adhat. Jézus ezt az élő Vizet akarja nekünk adni (Jn 19, 28) és a szamariai asszony is ezt a vizet kérte az Úrtól „hogy ne szomjazzon többé”. El is vitte Jézus hírét a városba: „Gyertek, van itt egy ember...” (Jn 4,28-29). És a város lakói eljöttek, hogy lássák Jézust. A pásztorgyermekek is továbbították az Angyal üzenetét, a béke szavát, így az eljutott az egész világra.

Lúcia nővér így emlékezett vissza erre a találkozásra:

„A második jelenés nyár kellős közepén lehetett. A kánikula napjaiban már délelőtt hazatereltük a nyájat, és csak estefelé hajtottuk ki ismét. A déli pihenőt a fák árnyékában töltöttük, amelyek az oly sokat emlegetett kutat körülvették. Hirtelen ugyanazt az angyalt láttuk előttünk: - Mit csináltok? Imádkozzatok! Sokat imádkozzatok! Jézus és Mária Szíve általatok akarják irgalmasságuk tervét megvalósítani. Szakadatlanul imádkozzatok és hozzatok áldozatot a mindenható Istennek! - Hogyan hozzunk áldozatot? - kérdeztem. - Mindent, amit tudtok, ajánljatok fel áldozatul a bűnök engesztelésére, amelyekkel megbántják Istent, és imádkozzatok a bűnösök megtéréséért. Így ki fogjátok eszközölni hazátok számára a békét. Én vagyok Portugália őrangyala. Mindenekelőtt fogadjátok megadással azokat a szenvedéseket, amelyeket Isten küld nektek, és viseljétek el türelemmel.

Az angyal szavai fénysugárként hatoltak lelkünkbe. A fényben felismertük, hogy ki az Isten, mennyire szeret bennünket, és azt akarja, hogy viszontszeressük. Felismertük az áldozat értékét és azt, hogy mennyire tetszik ez Istennek, és az áldozatok révén hogyan téríti meg a bűnösöket. Ettől kezdve tehát mindent felajánlottunk Istennek, ami bántott bennünket, de akkoriban még nem kerestünk más önmegtagadási és vezeklési gyakorlatokat azon kívül, hogy órák hosszat földre borulva az angyal imáját ismételtük.

A Barlang, mint az Istennel való találkozás helyszíne

1916 szeptember végén, vagy október elején a Loca do Cabeçon, egy barlangban jelent meg harmadszor, egyben utoljára az Angyal, miközben a gyerekek a szentolvasó elimádkozása után így fohászkodtak: „Istenem, hiszek Tebenned és imádlak Téged, remélek Tebenned és szeretlek Téged!”.

„Felmentünk a hegyoldalon juhaink kíséretében, hogy egy sziklát keressünk védelmül. Ez volt az első alkalom, hogy ebbe az áldott sziklaüregbe beléptünk” – írta Lúcia nővér Emlékezéseiben.

Az Újszövetségben két barlang különösen is fontos az Istennel való találkozás helyszínét illetően: Jézus születése és feltámadása barlangban történt. Holttestét „sziklába vájt sírboltba” helyezték (Mk 15,46). A sziklabarlangban lévő sírt a balzsammal érkező Mária Magdolna és az asszonyok üresen találják és Márk elbeszélésében egy fehérbe öltözött ifjúval találkoznak.

Az utolsó jelenés alkalmával a „hónál is fehérebb fénybe öltözött ifjú”, a Béke Angyala magával hozott egy kelyhet és egy ostyát, amelyből vér csepegett. Magával hozta tehát a szenvedő Krisztust és megtanította a térdre borult gyermekeket imádkozni az Eucharisztia előtt a Legszentebb Szentháromsághoz, az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez. Azután felkeltek és mind a hárman áldoztak. Így a Béke Angyala, aki három alkalommal jelent meg, beteljesítette küldetését: befogadta a gyerekeket Isten családjába a szentáldozás által. Isten akarata szerint a pásztorgyermekek is készségesen átadták magukat Isten szeretetének, és vállalták, hogy tanúi lesznek a világban, akiket Isten szeretetének élő forrása táplál.

Lúcia nővér így ír az Angyal harmadik jelenéséről: „Egy kelyhet tartott a kezében, fölötte egy ostya volt, amelyből vércseppek hullottak a kehelybe. A kelyhet és az ostyát a levegőben hagyta lebegni. Letérdelt a földre, és háromszor megismételte az imát: „Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, mélységes alázattal imádlak, és felajánlom a mi Urunk Jézus Krisztus legdrágább Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét, aki jelen van a föld összes tabernákulumában, engesztelésül a megbántásokért, szentségtörésekért és közömbösségért, amelyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének végtelen érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért”. Aztán felemelkedett, és ismét megfogta a kelyhet és az ostyát. Az ostyát nekem nyújtotta, a kehely tartalmát pedig Jácintával és Ferenccel itatta meg. Közben így szólt: - Vegyétek Jézus Krisztus Testét és igyátok Vérét! Az emberek hálátlansága annyira bántja, engeszteljétek bűneikért és vigasztaljátok Istent! Azután ismét a földre térdelt, és háromszor elmondta velünk ugyanazt az imát: Legszentebb Szentháromság, ... és eltűnt. A természetfölötti erő teljesen hatalmába kerített bennünket. Mindenben utánoztuk az angyalt, vagyis mi is letérdeltünk, mint ő, és ismételtük imáját. Isten jelenlétét annyira éreztük, hogy szinte összeroppantunk ereje alatt. Mintha érzékszerveink használatától is megfosztott volna bennünket egy időre. Ezekben a napokban külső tevékenységünket e természetfölötti erő kisugárzásában végeztük, ez mozgatott bennünket. A béke és boldogság érzése igen nagy volt bensőnkben, és lelkünket teljesen Isten felé irányította.

(vm)








All the contents on this site are copyrighted ©.