Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Úgy szerette Isten a világot… Martos Balázs elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

A szeretet titka a Hármasság - RV

08/06/2017 11:42

Az irodalomból, sőt a népmesék világából is ismerünk olyan történeteket, amelyekben öreg királyok teszik fel a kérdést gyermekeiknek: „Mennyire szeretsz engem? Hogyan szeretsz engem?” A válaszok azonban félrevezetnek. A szeretet gyakran pompa nélkül, egyszerű köntösben jelentkezik, és jaj annak, aki nem ismer rá ebben az álruhában.

A mese a valóságban – a hit világában – megfordul, a szerepek felcserélődnek. Az ember veszi magára az öreg király szerepét, aki szeretetszomját újabb és újabb bizonyítékkal szeretné oltani, és Isten az, a mindenség királya, aki mintha bizonyítani kényszerülne szeretetét, hol szelíd állhatatossággal, hol feltűnő jelekkel. Az emberről beszélek, férfiakról és nőkről, minden egyes személyről, aki rádöbben mélységes vágyára szeretet és értékesség iránt. Az emberek közösségeiről beszélek, köztük azokról, akiket a Biblia szerint Isten közösségben szólított, egymásra bízott, ajándékaiban és irgalmában összefoglalt. Az üdvösség történetében Izrael áll Isten színe előtt, vádolva-kérve, hogy mutassa meg irgalmát újra, törések és árulások után és mindennek ellenére. A mostban, a végső időben a hívő, még a keresztény hívő is Istenre tekint, kérve-könyörögve, hogy segítse őt felismerni olyannak, amilyen, öröktől fogva élőnek és elevenítőnek, önmagát ajándékozónak.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” – olvassuk Jézus szavait Szentháromság vasárnapján. Mi ez, ha nem válasz ki nem mondott, legbensőbb kérdéseinkre? Mi ez, ha nem valamiféle végső, nagy bizonyíték, minden időkre érvényes jel, egy szinte felfoghatatlan szerep- és helycsere története?

Jézus szavai valamelyest kilógnak közvetlen összefüggésükből. A Mester Nikodémussal beszélget, éjjel, talán mert a főtanács tagja nem mert nyilvánosan szóba állni a galileaival. Amit addig hallott újjászületésről, Lélekről, amely ott fúj, ahol akar, megdöbbentette már, ha lett volna más kérdése, bennreked, csak hallgatja Jézust. Ő pedig váratlanul elszakad a beszélgetés addigi fonalától, egy öreg tanácsnok és tanító kételyeinek megválaszolásától, túllépi immár Izrael határait is, és az egész világ életéről, megváltott, megőrzött és visszaadott életéről beszél.

Isten a legdrágábbat adta oda, egyszülött Fiát. Isten az emberek kezébe adta Fiát, akinek ezért szenvednie kellett. Ez az odaadás folytatja és beteljesíti, hogy Isten „elküldte”, a világba küldte Fiát, hogy velünk járjon, hogy valamelyest megismerjük, hogy elképzelhessük az arcát, a komolyságát és derűjét, mert ő szerető ítélet, igazság és irgalom. Mert Isten adta, mert Isten küldte, egészen benne van, minden gesztusában, ha néha megdöbbentő módon is, az örök Isten. Mert Isten Atya, Fiú és Szentlélek, ezért lehet a Fiú egészen az Atya arca, ezért lehet az ő élete, kínhalála és feltámadása az a hely, amelyet megsejtünk Istenben, ahová meghívást kapunk, ahol megsemmisül a bűn és megújul az élet.

A Nikodémussal folytatott beszélgetés ráébreszt arra, hogy a Szentlélek nélkül nem értjük meg az Atya és a Fiú kapcsolatát, amelybe a Fiú küldetése és halála beavat. Az evangélium előszaváig, az Ige-himnuszig kell visszalapoznunk, hogy még egy összefüggésre ránézhessünk. Arra, hogy ez az „odaadás” egyben kinyilatkoztatás, amely a teremtéssel kezdődött, és a megváltásban folytatódik. Istent és az ő szeretetét arról ismerjük meg, amit tesz. Ebben mondta ki önmagát. A Szentháromság titkát az érti meg, aki befogadja, és akit a szeretet-Isten egészen befogad.

„Péter, szeretsz te engem?” – Az evangélium végén a szerepek újra megfordulnak. A Fiú egészen alázatosan a tanítvány szeretetét kéri.

Szeretsz te engem? Ismersz te engem?

08/06/2017 11:42