Szeplőtelen Szívem elvezet benneteket Istenhez – a Szűzanya fatimai üzenete - harmadik rész

A Szűzanya első jelenése - Felhívás a rózsafüzér napi imádkozására

A Fatimai Szentély – XVI. Benedek pápa 2010. május 13-án, a kegyhelyen mondott homíliája nyomán hétéves ünnepségsorozatot indított el a jelenések centenáriumának előkészítésére. Az Angyal jelenéseit követően a második, 2011-2012-es ciklust a Szűzanya első jelenésének szentelték. Ekkor, 1917. május 13-án hangzott el először a felhívás a rózsafüzér napi imádkozására. A három pásztorgyermek - Lúcia, Ferenc és Jácinta - szokás szerint ezen a napon is találkozott, hogy nyájukat együtt legeltessék a Cova da Iriának nevezett mezőn – olvassuk Lúcia nővér „A fatimai üzenet felhívásai” című könyvében. A Szentszék 1976-ban adott engedélyt a nővérnek arra, hogy írásban válaszoljon a számtalan kérdésre, amely a hívők részéről érkezett hozzá és arra vonatkozott, hogy hogyan teljesíthetnék hűségesebben az Angyal és a Szűzanya kéréseit? A könyv a Hittani Kongregáció jóváhagyásával jelent meg a fatimai Kis Pásztorgyermekek Titkársága (Secretariado dos Pastorinhos) kiadásában.

Mint minden nap, azon a száz évvel ezelőtti május 13-án is, a gyermekek déltájban megebédeltek és imádkoztak, majd játszani kezdtek. Ez abból állt, hogy egy kis falat építettek kövekből a bozót, az ún. „moita” körül, hogy az állatok ne rágják le. Ezt azért tették, hogy a bokor megnőjön, és később seprűt lehessen készíteni belőle, örömet okozva ezzel szüleiknek. Lúcia nővér így emlékezik: „a gyermekeknek nagy ünnep volt, amikor szüleik örültek ajándékaiknak, ezért versengtek, hogy mivel tudnak nagyobb örömet szerezni számukra. Szegények voltak, de boldogok. Szeretni és feláldozni magunkat a szeretetért – ez az, ami az igazi boldogságot, örömet és békét teremt az otthonokban”. A gyermekek gondtalanul játszottak, amikor hirtelen meglepte őket egy fény visszatükröződése, amiről azt hitték, hogy egy vihart jelző villám. Tiszta volt az idő, a nap ragyogóan sütött, mint a legszebb tavaszok idején, de a gyermekek kicsik voltak még és nem tudták megítélni a légköri jelenségeket. Ismerték a villámlást és tudták, hogy azt mennydörgés követi, ezért csak arra gondoltak, hogy gyorsan összetereljék a nyájat és minél előbb elinduljanak haza, mielőtt még utólérné őket a vihar.

Nem sokkal később azonban egy újabb fényvillanást láttak a domboldal felől, így meggyorsították lépteiket. A domboldal felénél azonban hirtelen megtorpantak: egy tölgyfa fölött megpillantották a fénybe öltözött Hölgyet.

Nem ijedtek meg, mert a természetfölötti látvány nem kelt félelmet, csupán a lenyűgöző varázs kellemes meglepetésével hat – írja Lúcia nővér.

„Ne féljetek! Nem bántalak titeket” – mondta a kedves Hölgy. „Azt hiszem, hogy a Szűzanyának ezek a szavai – ne féljetek – nem arra a félelemre vonatkozott, amelyet Ő ébreszthetett volna bennünk, mert Ő jól tudta, hogy látványa nem kelthet bennünk félelmet. Ezért csak arra a félelemre vonatkozhatott, amellyel a feltételezett vihar elől menekültünk”. Az is elhangzott már, hogy Ferenc néhány követ vett föl a földről, hogy a Jelenésre dobja. Azt hiszem, nem ez lehetett az igazság: inkább azokról a kövekről lehetett szó, amelyeket a pásztorgyermekek a nyáj körül dobáltak, hogy jobban összetereljék az állatokat és gyorsabban haladjanak.

Amikor megtört a csend és a kedves Hölgy bizalmat ébresztett bennünk, felbátorodva megkérdeztem – folytatja Lúcia nővér: „Honnan jön?” „Az égből” – válaszolta. „És mit kíván?” – kérdeztem. Azt felelte: „Azért jöttem, hogy kérjelek benneteket, hogy a következő hat hónapban, mindig 13-án, ugyanebben az órában jöjjetek ide. Akkor majd megmondom, ki vagyok, és mit akarok. Azután még egy hetedik alkalommal is visszatérek”.

Lúcia ekkor megkérdezte az ismeretlen Hölgytől, hogy vajon ők hárman is a mennybe jutnak-e? Igen – válaszolta az Égből jött Asszony, hozzátéve, hogy Ferencnek még sok rózsafüzért kell elimádkoznia.

Lúcia nővér visszaemlékezésében hozzáfűzi: „A Ferencnek adott tanács valamennyiünknek szól. Nem arról van szó, hogy ahhoz, hogy az Égbe jussunk, elengedhetetlen feltétel a rózsafüzér imádkozása, hanem hogy imádkozzunk. Természetesen azoknak a gyermekeknek a rózsafüzér napi imádkozása volt a legkézenfekvőbb, és kétségkívül nehezen üdvözül az, aki nem imádkozik. Maga Jézus Krisztus mondta apostolainak kevéssel azelőtt, hogy átadta Magát a halálnak: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen” (Mt 26,41).

Visszatérve a jelenéshez, Lúcia még egy ismerős lány iránt érdeklődött, aki nem sokkal azelőtt halt meg. A Szűzanya azt válaszolta, hogy a lány a világ végéig a tisztítótűzben marad. Tehát a Szűzanya válasza biztosít bennünket arról az igazságról, hogy a tisztítótűz létezik és újabb érv arra, hogy imádkozzunk.

Ezután a Szűzanya fordult kérdéssel a gyermekekhez: „Föl akarjátok magatokat ajánlani a Jó Istennek? El akartok viselni minden szenvedést, amit majd küld, engesztelésül azokért a bűnökért, amelyekkel megbántják és a bűnösök megtéréséért?” Erre Lúcia mindhármuk nevében azt felelte: „Igen, akarjuk!”

Lúcia nővér a Szűzanyának ezt a kérdését Jézus Krisztus kérdéséhez hasonlítja, amelyet Zebedeus fiainak tett fel, amikor azok a Mennyek Országának két első helyét kérték Tőle: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” „Ki tudjuk” – felelték” (Mt 20,22).

A Szűzanya válaszában biztosította a gyermekeket Isten segítségéről: „Sokat kell tehát szenvednetek, de Isten kegyelme megerősít benneteket”. Ezek a szavak világítótoronyként sugározzák számunkra a fényt – írja Lúcia nővér. „Ha elviseljük az áldozatokat, amelyeket nap, mint nap meg kell hoznunk, fokozatosan megtisztulunk és felemelkedünk a természetfelettihez, lelkünk találkozik Istennel. Ez a találkozás olyan lelki gazdagságot nyújt, amely semmi máshoz nem hasonlítható. Aki ezt megértette, az a Fényben él: a Fényben, amely nem a Nap fénye, nem is a csillagoké, hanem azé a kiapadhatatlan forrásé, ahonnan minden egyéb fény származik és kapja létét. Ez az élő Fény, amely mindent lát és mindent átjár, mindent megvilágít: ez Isten élő Fénye”.

A gyermekek, amikor ez a Fény elárasztotta őket, szinte öntudatlanul fogalmazták meg ezeket a mondatokat, a szavak felső erő hatására törtek fel belőlük: „Ó, Legszentebb Szentháromság, imádlak. Istenem, Istenem, szeretlek a legméltóságosabb Oltáriszentségben”. Megérintette őket a természetfeletti, megkapták a hit ajándékát, megértették, hogy Isten valóságosan jelen van az Eucharisztiában, a keresztség szentségében részesülünk a hitben.

A Szűzanya első jelenésekor a következő kéréssel zárta üzenetét: „Imádkozzátok minden nap a rózsafüzért, hogy kieszközöljétek a világ békéjét és a háború befejezését”.

Ehhez a kéréshez Lúcia nővér a következő meggondolásokat fűzte könyvében: Miért kell imádkoznunk a rózsafüzért? Azért, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel, hálát adjunk jótéteményeiért és kérjük kegyelmét abban, amiben szükséget szenvedünk. Az imádság által lesz bensőséges a kapcsolatunk Istennel. A szentmise liturgikus imádsága után a rózsafüzér, a Megváltás titkai által, amelyekre emlékezünk, és amelyekről a tizedekben elmélkedünk, a legalkalmasabb imádság, amit felajánlhatunk Istennek. Nem Őneki, hanem nekünk van rá szükségünk, hogy élő maradjon lelkiismeretünk, hogy megmaradjon és növekedjen bennünk a hit, a remény és a szeretet. Krisztus életének egy-egy titkára emlékezve kigyúl a hit halvány fénye, amely nem hagyja elaludni a még füstölgő lángot és így nem alhat ki a tűz.

Azoktól, akik azt mondják, hogy a rózsafüzér elavult és monoton imádság, azt kérdezem: van-e élő dolog, amely nem ugyanazoknak a cselekedeteknek az ismétlése által él? Isten teremtett mindent, ami létezik, de úgy, hogy fennmaradásuk érdekében ugyanazok a cselekedetek történjenek meg folyamatosan, megszakítás nélkül. Ahhoz tehát, hogy fenntartsuk a természetes életet, szüntelenül ugyanúgy lélegzünk, a szívünk ugyanazt a ritmust követi. A csillagok, a bolygók, a Nap, a Hold, a Föld ugyanazt a pályát követik, amelyet Isten kijelölt nekik. Az éjszakát felváltja a nappal, évre év következik, a napfény ugyanazt a meleget és világosságot ontja. Minden azt a törvényt követi, amelyeket Isten megszabott számára, mégsem nevezzük egyhangúnak. A lelki életben is szükségünk van arra, hogy ugyanazokat az imádságokat ismételjük, ugyanazokat a cselekedeteket hajtsuk végre a hit, a remény és a szeretet jegyében, hogy életünk legyen, hogy részesedjünk Isten életében. Lényeges, hogy ne hiányozzon belőlünk a szeretet, hiszen semminek sincs értéke, ha nem szeretetből tesszük.

Nem véletlen, hogy Szent II. János Pál,  akinek péteri szolgálata elválaszthatatlan a fatimai üzenettől, 2002. október 16-i „Rosarium Virginis Mariae” k. Apostoli Levelében meghirdette a Szent Rózsafüzér Évet és arra kérte a híveket, hogy minél buzgóbban imádkozzák a szentolvasót a béke ügyéért.

Ebben az apostoli levélben a szent pápa személyes vallomást is tett a szentolvasóhoz fűződő kapcsolatáról: „Végül én magam nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy a rózsafüzér gyakori imádkozására buzdítsak. Ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak lelki életemben. Ennek emléke nagyon erősen föléledt bennem legutóbbi lengyelországi utamon, főként a Kálvária kegyhely meglátogatásakor. A rózsafüzér elkísért engem örömben és próbatétekben egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne. Huszonnégy évvel ezelőtt, 1978. október 29-én, éppen két héttel a Péter székébe történt megválasztásom után, szinte föltárva a lelkemet, így fejeztem ki magamat: „A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége (...) kifejezi az emberi élet ritmusát.”

„A rózsafüzér mondása ugyanis nem más, mint Krisztus arcának szemlélése Máriával – írta apostoli levelében a pápa. Ezért fogalmazta meg a „világosság titkait”, krisztológiai dimenzióval szélesítve ki a szentolvasó imát. A világosság titkai Krisztus életének néhány eseményére irányítják a hívek figyelmét: Krisztus megkeresztelkedése a Jordán vizében (Mt 3,16-17); a kánai menyegző, amelyen kinyilvánította isteni erejét (Jn 2,1-5); Isten országának a meghirdetése (Mk 1,15); amikor a Tábor-hegyen meghirdette Isten dicsőségét (Mt 17,1-2); amikor az Eucharisztiában nekünk adta magát (Mt 26,26). 

Apostoli levelében II. János Pál így folytatta:

„Kedves testvéreim, e szavakkal pápaságom első évét a rózsafüzér napi ritmusában indítottam el. Ma, amikor Péter utódaként a szolgálat 25. évét kezdem, ugyanezt szeretném tenni. Mennyi kegyelmet kaptam ezekben az években a Szent Szűztől a rózsafüzér által: Magasztalja az én lelkem az Urat! Hálámat az Úrnak az Ő szentséges Anyjának szavaival szeretném kifejezni, kinek oltalma alá helyeztem péteri szolgálatomat: Totus tuus!” - Wojtyła pápa élete utolsó percéig hűséges maradt püspöki, majd pápai jelmondatához, amely Máriához fűzte: Totus tuus – egészen a tiéd vagyok.

Visszatérve a Szűzanya első fatimai jelenéséhez, Lúcia nővér így fejezte be visszaemlékezését az Égből jött Hölggyel való találkozásról:

„Amikor az utolsó szavakat mondta – Isten kegyelme megerősít benneteket – első alkalommal tárta ki kezeit és olyan erős fénnyel árasztott el bennünket, mintha visszfénye lett volna annak a fénynek, amely kezéből áradt. Mindez szívünkbe és lelkünk mélyére hatolt és magában a Jó Istenben láttuk magunkat, aki maga volt ez a fény”.

A rózsafüzér imára szóló felhívás után a Szűzanya „lassan fölemelkedett keleti irányban, és a végtelen messzeségben eltűnt. A fény, amely körülvette, mintegy utat nyitott számára az égboltozaton. Ezért mondtuk olykor, hogy „láttuk az eget megnyílni”.

(vm)