Élő kenyér: Martos Balázs atya elmélkedése Úrnapjára

Jézusnak az élő kenyérről szóló beszéde – a többihez hasonlóan – sokféle összefüggésbe helyezhető el.

Az első a kenyérszaporítás csodája, amelyet Jézus beszéde folytat. Az a bizonyos fiú öt kenyérrel és két hallal felajánlotta, amije volt, Jézus pedig minden emberi elképzelést messze felülmúlva megszaporította ezt az ajándékot, jóllakatta a tömeget, megmutatta Isten bőségét és bőkezűségét. A kenyér azonban elfogy, az ember újra megéhezik, újra verítékkel kell megdolgoznia a föld terméséért, igaz, mindennapi fáradozása talán segíti is, hogy tiszta szívvel örülhessen a jónak, az ünnepnek, az együtt töltött idő lehetőségének.

A második Izrael története, amelyet megismétel és felülmúl Jézus jelene. A magasból érkező kenyér a mannára emlékeztet, amelyet az „atyák”, a zsidó nép Egyiptomból kivonuló generációja kapott ajándékba a pusztai vándorlás idején. A manna maga a csoda, a csodálkozás, a „mi ez?” döbbenete. Az élet, amelyet a kenyér táplál, Isten ajándéka. A természet és a munka is Isten ajándéka, de a magasból érkező kenyérhez az ember semmit sem tett hozzá – ha csak éppen rászorultságát, szegénységét oda nem ajánlotta a mindenható, gondoskodó Istennek. A zsidó nép várta az új kivonulást, és a manna csodáját az ígéret földjét bőven öntöző eső képében tapasztalta tovább – hiszen ahol Isten esőt ajándékoz, ott a föld is megadja gyümölcsét. Az atyák, akiket a manna táplált, nem mehettek be az ígéret földjére, amelynek létezését már nem hitték teljes szívvel, ezért meghaltak a pusztában. Jézus viszont azt hirdeti, hogy vele jött el az új kor, a végső megérkezés, ő maga a korábbinál valóságosabb és táplálóbb, örök életet ajándékozó égi kenyér.

A harmadik Jézus egész küldetése, személyének titka. Hiszen ő az, aki a legbensőbb kapcsolatban van az „élő Atyával”, Istennel, minden élet forrásával. Amikor az élet ezen a földön örömre gyújtja a szívünket, amikor rácsodálkozunk gyermekre, növényre, fiatalságra, lehetőségre, távlatra, szépségre, akkor megsejtünk valamit Isten végtelen belső gazdagságából, belső elevenségéből. Jézus ebből az életből, ebből a teljességből jött, és ebbe tér vissza. Ő az Atya által él, és azért élő kenyér, mert ezt az életet osztotta meg, adta táplálékul az egész világnak. János evangéliuma Jézus küldetését elsősorban útként ábrázolja, amely az Atyától indul és hozzá tér vissza, kezdete a földön a megtestesülés, vége a kereszthalál, vagyis a felmagasztalás, az égben örök kezdet, illetve megdicsőülés. Amikor Jézus csodáiban, „én vagyok”-mondásaiban az élet szépsége felragyogott, akkor ebből az ő örök-átmeneti életéből tündökölt fel valami.

A negyedik az utolsó vacsora. Az a megtört kenyér, az a pohár bor már előre jelzi, sőt, azóta is újra meg újra hirdeti, hogy Jézus odaadta életét értünk, és így valóban étel és valóban ital lehet. Odaadta magát a világ életéért, de a kenyérben, amely az ő valóságos teste, odaadja magát értünk és nekünk, hogy benne és általa éljünk, minden látszólagos és valóságos halálunk, élettelenségünk ellenére.

És az ötödik – a mi saját történetünk. Mert az élő kenyér számunkra is életté akar lenni, minket is kíván táplálni, minket is megtalál ott, ahol éhezünk és szomjazunk.

Kit látunk a megtört kenyérben, mit fedezünk fel az Úrmutató sugaras aranykörében? A szegények kenyerét, az örvendező élet zálogát, az önmagát ajándékozót, aki összeköt eget és földet? „Én vagyok, én vagyok” – válaszolja minderre Jézus.